A bánáti Hódegyházán, azaz Jázován, az idős Etel néni időnként felkereste a templom mögötti régi temetőben az ura sírját, bár ez a feladat nem volt könnyű a számára, mivel írni és olvasni sem tudott, nem tudta elolvasni a sírkeresztekre vésett halványuló neveket. Amikor egyik ismerőse látta, hogy keresgél a sírok között, megkérdezte:
– Kit keres Etel néni?
– Hát, az uram sírját keresöm!
– Minek hívják az urát?
– Hát, Lőrincz Istvánnak.
– Ebben a sírban a Lőrincz György nyugszik, nem a maga ura – világosította fel az illető.
Megy tovább, botorkál a sírok között az Etel néni. Nem elég, hogy olvasni nem tudott, de még a látása is megromlott idős korára.
– A körösztrű úgy nézöm e má az én uram löhet, mer kíkre vót festve körösztje – mondja az Etel néni, és letérdelt imádkozni, fohászkodni az elhunyt férje lelki üdvéért.
Amikor az írástudó közelebb ment, a kék keresztről kiböngészte a feliratot:
– Ez a részeges Gubacskó Gyura sírja, nem a maga Istvánja! – világosította fel az Etel nénit.
– Ejnye, az anyja úristenit a részeges disznajának, én meg még imádkozok érte – fortyant fel az Etel néni.
