Ki akartam menni a folyóhoz.
A házak közül kiérve fokozatosan átvette az irányítást a természet. Először az út vált alattam egyre veszélyesebbé, lassacskán kezdett összeszűkülni, a keskenyedő betonsávot egyre jobban betakarták az oldalról fölé lógó lombok. A kocsiból fokozatosan egyre beláthatatlanabbá vált minden kanyar, ezért egyre lassabban tudtam vezetni. Korábban számtalanszor megtettem ezt az utat, és nem erre emlékeztem.
A légzésem egyre nehezebbé vált. Talán a légnyomás, a páratartalom, a lehúzott ablakon beáramló forró levegő tette, vagy tényleg volt valami megmagyarázhatatlan feszültség a levegőben. A makulátlan égen néhány piszkosfehér felhő kezdett alakot ölteni.
Már a közelben sejtettem a folyót, de ekkor az út már alig volt járható a sűrű bozóttól. A kocsit ott kellett hagynom az utolsó szélesebb szakaszon. Vissza kell fordulnom, ebből nem lesz semmi, majd legközelebb, mondtam magamban. De hátrafelé se mehettem. A növényzet a szemem előtt burjánzott. Már az égre is alig tudtam felnézni. Szinte teljesen körbevett, végül annyi helyem maradt, amennyit a testem kitölt a térből. Ekkor elkezdtem hallani a folyó zúgását. Moccani sem tudtam.
