Van a városban egy apró papírüzlet, valami olyan, mint a rémségek kicsiny boltja lehetett az írói fantáziában, azzal, hogy közel sem rémségekkel üzletel. A helyiség falait zsúfolt polcok borítják, előttük L alakban kiszolgálópult, a vásárlóknak szánt térség pedig tele van tűzdelve forgatható állványokkal, mintha ide hordták volna a város összes bezárt papírkereskedésének berendezését. Az állványokon iskolatáskák, tanszerek, rengeteg képeslap és üdvözlőkártya, mindenféle, ami lényegében eltakarja a bolt kínálatát. Nézelődni se lehet annak veszélye nélkül, hogy fölborítunk néhány forgópolcot.
Ennél viszont érdekesebb a bolt kiszolgálónője. Az üzlet ajtaján belépve soha nem találjuk a pult mögött, hanem, mint valami ódon kastély megfáradt úrnője vagy valamilyen mesebeli alak, egyszerre csak föltűnik valahonnét. Először a köszönését hallom, majd a hang irányából ő maga is előtűnik. Mindig nagyon elegáns, rendkívül kimért, nem mosolygós, de nem is elutasító, mintha valami nagy bánat, végtelen szomorúság nyomasztaná.
Lehet, hogy valójában varázsló. Bármit is keresek, például a legrafináltabb íróeszközt, a legjobb papírragasztót, magam sem tudom mit, nyomban előkerül a képeslapok és iskolatáskák takarásából. Ilyenkor lenyűgöző a hölgy arckifejezése, amint egyik szemöldökét fölvonva úgy tekint rám, hogy elszégyellem magam, mert azt merészeltem gondolni, hogy az ő boltjából éppen hiányzik, amit keresek.
