Aznap reggel egy hatalmas csattanás ébresztette. Talán villámcsapás volt, ott benn, a fejében. Rögtön kiugrott az ágyból. Mint a nyilallás, olyan hirtelenséggel ért el a tudatáig a gondolat, hogy kelni kell; még a gondolatnál is gyorsabban.
Azt hitte, hogy elvétette az ugrást, mert hiába várta, a lába nem ért talajt. Nem koppant, nem ütődött a földhöz, úgy ahogy az lenni szokott. Az ebből logikusan következő történést is hiába várta. Nem volt reccsenés: a bokája nem bicsaklott ki, a lába sem tört el. Olyan érzés volt, mintha röpülne, szárnyak nélkül, elengedve magát, céltalan. Nem kapálódzott.
– Na jól van! – mondta magának. Ezt természetesen senki sem hallotta. – Nézzük csak, hol vagyunk! – folytatta.
Behallatszott a madárcsicsergés. Ekkor nézett magára. Nem volt teste. Pedig kétség sem férhet hozzá, hogy lát. Hiszen látja magát, csak a testét nem. Magába nézni képes, magából kinézni viszont nem. Becsukta az ablakot: ott benn.
