Többször foglalkoztam már az írás bére témájával, írtam arról, hogy léteztek folyóiratok, amelyek nem fizettek tiszteletdíjat a megjelentetett szövegekért, tiszteletpéldányt vagy küldtek, vagy inkább nem. Ezekre a helyekre főként azok adtak szöveget, akik számára sokat jelentett a megjelenés, irományaik szerkesztőségi elfogadása, az irodalom (fizetetlen napszámosainak) körén belül kerülés. Aztán írtam a bértollnokokról, akik minden leírt szavukat, írásjeleiket pénzzé teszik. Ők írják a dicshimnuszokat, az ünnepi szózatokat, halotti búcsúztatókat, fölkérésre bármit.
Írtam az újságírókról, akik voltaképpen alkalmazottak a médiának becézett betűtemetőben. Az általuk leírt dolgok esetleg a megjelenés napján kelt érdeklődést, másnapra már holt betű az egész. A jelenlegi technológiának köszönhetően ezek a süllyesztőben végzett cikkek voltaképpen visszakereshetők, és amikor szükség mutatkozik valamelyik benne foglalt információra, segít valamelyik internetes alkalmazás.
A szerzői jogokat egyre inkább védő előírások némi biztonságot sugallnak a szavak mesterei felé. Felénk ez még méla ábránd.
Viszont az írás bére a közelmúlttól emberéletben is kimutatható. Japánban, a minap egy elégedetlen szerző fölgyújtott egy filmstúdiót Kiotóban, mert szerinte ellopták, meghamisították a szövegkönyvét.
A plágiumgyanút feltételező szövegíró 33 emberáldozattal fizettette meg a szellemi tulajdonán esett sérelmet a filmstúdió fölgyújtása révén, ami még tíz személynek okozott sérülést.
Az írásnak ez lenne a bére? Aligha.
