Közhelyek. A magára valamit is adó újságíró retteg a közhelyektől, amelyek agytekervényének valamelyik zugában örökösen ugrásra készen állnak, hogy abban a pillanatban megjelenjenek a szövegben, amint lazulni vagy fáradni kezd a szellem. Isten mentsen tőlük. Mégis vannak helyzetek, amikor jobb, találóbb kifejezés, szókapcsolat híján be kell őket engednünk mondatainkba, sőt egyenesen mi hívjuk segítségül az elcsépelt, új tartalmat nem hordozó szavakat, megállapításokat.
Már a hetvenes években közhelynek számított például a „rohanó világ”, a „napi hajsza”, „a felgyorsult élet”, melyeknél ma sem találunk kifejezőbbeket, hacsak nem akarunk modorosak lenni. A közhelyek mentségére azt mondhatjuk, hogy idővel állandósult szókapcsolatokká válnak, amelyek minden nyelvben megtalálhatók.
Szóval, maradjunk abban, hogy rohanó világban élünk, rohannak az autók, rohannak az emberek az utcán, gyorsan eszünk a gyorsétkezdékben, a mikrohullámú sütő pillanatok alatt felmelegíti a vacsorát, ha felnézünk az égre, ott is egykettőre elhúzzák a csíkot a repülőgépek, majd visszajönnek és ugyanolyan gyorsan el is tűnnek.
Nem hiszem, hogy ez a ritmus, ez a tempó emberi, hogy embernek való. Talán ebben rejlik sok rövid élet titka.
