A sikeresnek koránt sem nevezhető privatizációt követően a vadkapitalizmus „átmeneti” időszakát éljük. A szocializmusban meg volt a dolgozónak az az illúziója, hogy az önigazgatás révén beleszólhatott – valójában azonban mindent fentről és központilag irányítottak – az őt foglalkoztató vállalat, azaz a TMASZ (társult munka alapszervezet) működésébe.
A mai magáncégek igazgatói tejhatalmú urak, még a szakszervezet sem tehet sokat a dolgozóért. A magáncégekben ritkán hallunk sztrájkról, ha van is, nem sok eredménnyel jár.
Így volt ez hajdanában-danában is, amikor a gazda, a földbirtokos, gyártulajdonos tejhatalmú úr volt. Az egyéni találékonyságon múlott, hogy mit tud kiharcolni magának a béres, a juhász vagy a csikós.
A két világháború között Jázova egyik legtehetősebb földbirtokosánál, a nyolcvanholdas Zákánynál szolgálta a Blaskó, akit a gazda elküldött a Kaszálóba két ökörrel szántani. Blaskó bele is fogott a nagy munkába, de csakhamar megéhezett és nekiült a früstöknek.
Amikor kibontotta az elemózsiás tarisznyáját, volt mit látni. Szalonnára számított, de a tarisznyában csak sült tököt talált. Ezen felbőszülve Blaskó fogta a sülttök-darabokat, és rászúrta az ökrök szarvára, s az így fölékesített igavonókkal hazahajtott a Zákány-birtokra.
– De hama’ bëgyütté a szántásbú, Blaskó? – vonta kérdőre a gazda.
– Gazduram, szántott má’ kend sűtt tökkön egész nap? – kérdezte Blaskó.
Ettől kezdve a mezei munkába induló Blaskó rendesebb ennivalót kapott a gazdaasszonytól, nem hiányzott a tarisznyájából a kenyér és a szalonna sem. Sikerült kiharcolnia a tisztességesebb ellátást, amitől jobb kedvre derült:
„Iszik a Blaskó a csapon
Pancsa néz ki az ablakon
Ne sírj Pancsa olyan nagyon,
Nem ütik a Blaskót agyon.”
