1697. szeptember 11-én Zentánál az élet-halálharc majdnem két órán át tartott, miközben a török sereg és annak vezérei csaknem mind elhullottak. Eugen az ütközet eldőlte után még két óráig engedte katonáit zsákmányolni, és csak este 10 órakor fúvatta le őket. A hídhoz őrizetet rendelt. A herceg másnap reggel kíséretével átkelt a Tiszán, és ekkor látták, hogy sokkal nagyobb méretű volt az ütközet, mint korábban hitték. Ezeket a leírásokat Dudás Gyula A zentai csata című 1885-ben megjelent kötetben találjuk. Szintén ebben olvashatjuk, hogy ez a nap egy óriási és századok óta folyton tartó küzdelem fordulópontja lett, amely kelet és nyugat közt a török és osztrák–magyar birodalmak tettleges fellépésében folyt. „Utójáték egy, Magyarországban lejátszódott, s előjáték egy Törökországban lejátszandó nagy drámához. (…) A következmények megmutatták, miszerint a török birodalom 1697 óta Magyarországban támadólag többé fel nem léphetett, s így területén való hatalmának tartása csak idő kérdése volt.”
Dudás Gyula korabeli forrásokra, leírásokra, jelentésekre, adatokra támaszkodva írta a zentai csata előzményeit, magát a csatát és annak hatását a későbbi időkre.
Ezen a napon említsük meg őt is, hiszen a történelmi/helytörténeti emlékezet megőrzésében nagy szerepet vállalt.
