Hagytam magam csőbe húzni. Nem önszántamból, hanem orvosom rábeszélésére mentem el mágneses rezonanciás vizsgálatra. Hát, ott húztak csőbe.
A felvételt készítő egészségügyi dolgozó végtelenül udvarias volt. Egy öltözőfülkében le kellett venni a lábbelim és otthagynom a szemüvegem. A fülkétől öt lépésre és három másodpercre eső kínpadig kísérve kétszer is megkérdezte, hogy üresek-e a zsebeim, majd felsegített a deresre, körbepárnázta a fejem és a biztonság kedvéért meg is tapogatta, hogy üresek-e a zsebeim.
Közölte, hogy egyéb dolgom sincs, mint mozdulatlannak maradni, különösen, amikor a készülék zajt kelt. A zaj jellegét nem ecsetelte. Meg is lepődtem, amikor a szűk cső süket csöndjében hajókürtök sora üvöltött föl, majd egy órán keresztül mindenfajta morgás, szirénahang, kürtjel, fanfárok szólama váltogatták egymást. Teljesen beleéltem magam, fejben igyekeztem kompozícióba rendezni a váltakozó ritmusokat és frekvenciákat. Aztán a vizsgálat olyan hirtelen véget ért, mint ahogyan elkezdődött. A felvételt készítő felsegített a kínpadról, lábamra adta a kincstári, fehér plüsspapucsot, és széles mosollyal utamra indított az öltözőkabinba.
Miután távoztam a pénztárként is szolgáló recepciótól, valójában üres volt a zsebem.
