Életem legszebb és leghosszabb ideig fénylő hullócsillagát (ejtsd: meteor) láttam vasárnap este. A nyugat-keleti irányban aláhulló égi vándor a légkör alsóbb rétegeibe érve, immár iniciális sebessége töredékére lassulva (a meteorok átlagsebessége 40 000 és 250 000 km/óra közt variál), sárgás fénnyel izzva úszott végig az égen, majd darabkáira töredezve elporladt.
Először az jutott eszembe, lám milyen egyszerű szinte a semmiből tüzet csiholni. Csupán egy szilárd halmazállapotú test és levegő kell hozzá, valamint kellő sebesség, hogy a légellenállás okozta súrlódás folytán eme tárgy felizzon. Ezután hipotetikus múltja indította be a fantáziám.
Könnyen elképzelhető, hogy – mint sok más – ez a meteor is még a Naprendszer csecsemőkorában (négy és fél milliárd évvel ezelőtt) született, és a bolygóképződés „hulladékaként” sodródott ki a Kuiper-öv tájékára, aztán a Neptunusz vagy egy aszteroida gravitációs ereje, vagy valami más eltérítette a pályájáról, évmilliókon keresztül száguldott a -270 Celsius-fokos vákuumban, mígnem útja a Föld pályájával kereszteződött, s bolygónk gravitációjának rabságába kerülve befejezte sok-sok milliárd kilométeres űri útját.
Annyi biztos, hogy ő már akkor nagyon öreg volt, amikor az univerzum eme jelentéktelen és szintén parányi kőzetén (olvasd: a Földön) életnek még előhírnöke sem volt.
