Tamás rákapott az álmokra. Már a második olyan hajnal volt ez, amikor érthetetlen boldogsággal nyitotta fel szemét. Nem ébresztette senki, de Tamás szorgalmas volt, gyorsan tanult. Az ügyintéző hiánya nem fájt, egyébként is, gondolta, nem fájhat valaki hiánya, ha az illetővel csak egyszer találkoztak, még ha olyan becses ereklyét is hagyott hátra, mint a gyűrött zsebkendő. Az egyáltalán nem okoz gondot, hogy a zsebkendő már nincs meg, a gesztus a fontos.
Mert például, ha meglenne a zsebkendő, nem emlékezne a színére, vagyis így, hogy a becses ereklyét elvesztette (természetesen nem vesztette el, csak nem tudta, hol van, s e kettő között szakadéknyi a különbség), sokkal jobban megmarad emlékezetében, hiszen ha onnan is eltűnik, véglegesen és visszavonhatatlanul távozik Tamás életéből. S Tamás, bölcs lévén, tudta, hogy ezt nem engedheti meg. Tehát jobb, ha nem is tudja, hol a zsebkendő.
Az ablakon eközben egyre erősödő fénynyalábok tűztek be. Tamás szóvá tette volna az üveg vastagságának kérdését, s egyéb fontos kérdéseket, de inkább arra gondolt, jó lenne megmozdítani a párnát, hiszen már egy egész hete ugyanolyan pozícióban volt, s Tamás, érző lélek lévén, megsajnálta és megigazította.
