Fogorvosnál (Pexels)
Kollégám hétvégi jótanácsát megfogadtam, újra kacérkodni kezdtem egykori nagy szerelmemmel, az irodalommal és a költészettel. Elővettem a legnagyobb magyar költők köteteit, megkerestem legkedvesebb verseimet, s valóban, jót tett a lelkemnek, hogy ismét elolvastam ezeket a csodálatos költeményeket. Később még jobban felbuzdultam, mert ezekben a vészterhes időkben további bölcsességre van szükség, így előkerült a Füves könyv is, de bevallom, a sokadik Márai-bölcselet után már nem tudtam teljességgel odafigyelni, így hát elhatároztam, hogy naponta „adagolom” a tömény igazságot. És akkor most mi lesz? Nézegettem az őseim által rám hagyott könyvtárat, de valahogy nem vágytam újabb olvasmányra, így hát előkerült a néhány évente kötelező házi olvasmány, Rejtő Jenő, s 40 oldal után már mosolyra állt a szám.
Megvan tehát a recept: egy kis komoly és bánatos, majd egy kis vidám és röhejes. A hétvégén azonban nem ezzel bajlódtam a legtöbbet. Várható volt, mert Murphy megmondta, hogy pont ilyenkor üt be a ménkű. Szombaton délután eltört a fogam. Ez még magában nem tragédia, de nekem igen, mert semmitől sem félek jobban, mint a fogfájástól. Mi lesz, ha nem ehetek, sajog az ideg a hidegtől-melegtől? Mi lesz, ha a fogorvosok (is) kényszerpihenőre kényszerülnek? Mi lesz velem?!
A dolgok azonban megoldódnak. Tegnap már hátradőlve feszenghettem a rettegett fogorvosi székben, s nem számított, hogy még az érzéstelenítő mellett is időnként belém nyilallt, csak legyen rendben a fogam.
Legyünk rendben mindannyian.
