Fotó: Dávid Csilla
Vannak, mindig is voltak megregulázhatók és renitensek. Én az előzőkhöz tartozom, szabálytisztelő vagyok. Ebből eredően szimpátiával nézem, ahogy a hatóság igyekszik megrendszabályozni az önfejűsködőket, akiknek eszükbe se jut, hogy rájuk is rásodorhatja a szellő a SARS-CoV-2 vírust, amit aztán továbbadhatnak. Nem arra az idős nénire gondolok, akit bezavar a kiskapujából az udvarára a hatóság, hanem az olyanokra, mint a „zombori beteg”, aki kórházi kezelése során elhallgatta, hogy érintkezett vírusfertőzöttel, és ezzel a hazugsággal – szerintem az elhallgatás hazugság – száz egészségügyi dolgozót kényszerített karanténba, amivel voltaképpen közveszélyt idézett elő.
A járvány miatti óvintézkedések engem önmérsékletre, önfegyelemre, ésszerűbb életvitelre intenek. Rájöttem, hogy nem fontos minden nap boltba, piacra, henteshez járnom, megelégszem azzal, ami odahaza van, és néhány nap alatt az igényeim is átformálódtak, rájöttem, hogy mennyi minden nélkül meg lehet lenni, így a kiadásaim is lecsökkentettem. Fegyelmezettségem napról napra erősödik, megtanulok parancsolni önmagamnak.
Ezen túlmenően még élvezem is a kijárási tilalom áldásos örömeit: az utcában megszűnt a zaj, a fény- és a légszennyezés, élhetőbbé vált a környezet, mint a velencei lagúnákban.
Persze nem minden tetszik az óvintézkedések következményeiből, de arra szolgál az újra megtanult önfegyelem, hogy ezeken a „nemtetszem” dolgokon túltegyem magam.
