A múlt század jeles ateista politikusainak az életrajzát tanulmányozva furcsa jelenségre figyelhetünk föl: a papnak induló, szemináriumokban tanuló fiatalokból lettek a későbbiekben a legelkötelezettebb és leggyűlölködőbb ateisták. A hírhedt diktátor, Joszif Visszarionovics Dzsugasvili (alias Sztálin) pályája kezdetén például öt éven át a tbiliszi papi szeminárium hallgatója volt. Ezek a valláslélektan szemszögéből jól magyarázható esetek arról tanúskodnak, hogy a harcos ateizmus valójában nem a hitről való lemondás, hanem hitcsere. Azért lehet a szívet átlelkesítő hitet átirányítani a vallásellenességbe, mert a dühödt istentagadás maga is a vallás mintájára szerveződik. Az idősebb generáció tagja még jól emlékezhet arra, hogy milyen volt a világháborút követő ateista politikai berendezkedés. A kommunista rendszer vallásként, úgy is mondhatni, hogy vallásellenes vallásként szervezte meg magát: ugyanúgy voltak prófétái, prédikátorai, egyháza, dogmatikája, mint a keresztény hitrendszernek, amely ellen oly hevesen küzdött. Egyetlen lényeges pontban különböztek: a keresztény tanításnak ég felé tekintő hívei és szentjei, a kommunista ideológiának pedig a szemüket a földre szegező igehirdetői és hívei voltak. A felfelé és a lefelé vivő út márpedig nem ugyanoda vezet.
