Van, hogy a hold a párna, a csillagok pedig a takaró. Sorsfordító találkozása a lelkeknek, széttéphetetlennek tűnő kötelék.
Útjaink olykor keresztezik egymást, néha csak közelítenek egymáshoz, máskor pedig eltávolodnak. Van, hogy tudunk egymásról, van, hogy nem. Egy pillantás a boltban, talán egy félénk mosoly, majd marad a távolság leküzdhetetlennek tűnő magánya. Néha elképzeljük, milyen fáradt esténként a hangja, vagy hogyan ragyognak arcvonásai az ébredő nap fényében, és vágyakozunk. Mert emberek vagyunk.
Esendőek, mint egy anya nélkül felfedező útra induló csecsemő.
Ám amire igazán szükségünk van, az a lélek érintése. Lényünk megértése. Tudni, hogy valaki őszintén és nyíltan mellettünk van. Így vagy úgy, de van. Volt, és lesz. És általa vagyok, voltam és leszek. Ez a létezés definíciója.
Kiteljesedünk a másikban, mint folyó a tengerben.
