Kedves atya!
Érdekelne a véleménye, valamint az, Ön hogyan kezeli azt az embertípust, amelyik mindig mindent jobban tud a másiknál. Gondolok itt azokra például, akik folyton hangoztatják, hogy ők megmondták előre, és bezzeg ha rájuk hallgattunk volna...
Ez az Én megmondtam előre! embertípus sokaknak idegesítő és kezelhetetlen. Kivédhetőek Ön szerint? Vagy nem kell őket figyelembe venni? Lehet azt?
Köszönöm, ha válaszol a gondolatmenetemre.
Vilmos
Winston Churchill brit politikus és történész, az Egyesült Királyság miniszterelnöke, kiemelkedő képességű államférfi arról, hogy mi fog történni a világban, ezt mondta: „A jó politikus hat hónappal előre meg tudja mondani, hogy mi fog történni a világpolitikában. Természetesen, semmi sem történik úgy, ahogyan azt a jó politikus előre megmondta. Azonban a jó politikus most meg tudja mondani, hogy miért nem történt semmi úgy, ahogyan ő azt előre megmondta.”
Churchill élettapasztalata volt az, hogy semmi sem történik úgy, ahogyan azt az ember előre megmondja. Nincs ember, akinek az elgondolása szerint történnének a dolgok. Nincs ember, akinek a tervei hajszálpontosan megvalósulnak. Az ember még a saját életének a folyamát sem tudja megszabni, nemhogy másokét, még kevésbé sokakét, a világ folyamatát pedig semmiként.
Az emberiség élettapasztalata az, hogy „ember tervez, Isten végez”. A Biblia nyelvén ez úgy hangzik, hogy a világot „égi erők, égi hatalmasságok” működtetik, ahogy ezt Jézus mondja: „az ég erői, a világmindenséget összetartó erők megrendülnek: a személyes hatalmak, »fejedelemségek«, a népek sorsának intézői.” (Mt 24,29) Nincs ember, aki előre láthatná, hogy „az egek tartóerői” mit fognak tenni.
Valamit azonban mégis megmondhatunk előre. Azt, amit az „ok-okozat” törvénye szab meg. Minden dolgot egy meghatározott ok okoz. Például: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Törvényszerű, azaz biztosan bekövetkező tény, hogy a törékeny korsó az úton egy nap el fog törni. Ha ismerjük, hogy egy-egy oknak mi az okozata, akkor ezekről az okokról előre meg tudjuk mondani, hogy mi fog történni. Lényeges azonban az, hogy nem azért történik meg, mert mi előre megmondtuk, hanem azért, mert az okból szükségszerűen ez következik. A jósok jóslásai sem azért valósulnak meg, mert ők „előre megmondták”, hanem mert azoknak az eseményeknek törvényszerűen meg kell történniük.
Mi, emberek általában éppen ebben a lényeges dologban tévedünk. Amikor azt hangoztatjuk, hogy „mi előre megmondtuk, bezzeg, ha ránk hallgattak volna!”, akkor abba a tévhitbe esünk, hogy ezt a mi mindentudásunk okozta: azért, mert mi megjósoltuk! Ennek a tévhitnek, ennek az önhittségnek a következtében okoskodunk, fölényeskedünk, kivagyiskodunk, kioktatunk, fennhéjázunk, zsarnokoskodunk, hatalmaskodunk, gőgösködünk, kevélykedünk, pöffeszkedünk, hivalkodunk, követelődzünk, hencegünk. Ezzel a magatartásunkkal a másikokat mindig idegesítjük, megalázzunk, lenézzük, megvetjük, kigúnyoljuk, lealacsonyítjuk, semmibe vesszük, a nevetség tárgyává tesszük, bolondot űzünk vele.
„Az Én megmondtam előre! embertípusok” a szemtelenség világbajnokai: senkit nem tisztelnek, senkit nem értékelnek, szemtelenül megaláznak mindenkit. A szinonimaszótárunkban legalább 30 kifejezés van erre a viselkedésmódra, és ez bizonyítja, hogy az emberek többsége így viselkedik, míg az ellentétére, az alázatra alig található 10 szónál több (engedelmeskedik, szót fogad, hajt a szóra, hallgat rá, igazodik, tartja magát hozzá, szabja magát hozzá, enged neki, alárendeli magát, tisztel), és ez azt mutatja, hogy nagyon kevés a tiszteletteljes embertípus.
Hogyan kezeljük az ilyen „Én megmondtam előre! embertípusokat”? Kivédhetők? Vagy nem kell őket figyelembe venni? És egyáltalán lehet azt?
Lehet őket jól kezelni. Kivédhető az idegesítő fennhéjázásuk. Lehet nem figyelembe venni az idegesítő kezelhetetlenségüket.
Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy az ilyen embernek agybaja van, az észjárása beteg, a gondolkodása téves. Ez az agykórság abban áll, hogy ő nagyokosnak, mindentudónak képzeli magát, egyfajta istennek, akinek mindig mindenben igaza van, aki mindenkit kioktathat, aki mindenki fölött uralkodhat. Ezért nem szabad vele szembeszállni, vitába bocsátkozni, megmagyarázni neki valamit, mert az mindenképpen meddő dolog lenne. Az ilyen ember soha nem fogadja el a másik ember érvelését, egyetlen szavát sem fontolja meg, még csak meg sem hallja. Mert amit mondanak neki, az mind falra hányt borsó.
Ezt tudva az egyik okos megoldás az, ha nyugodtan és türelmesen végighallgatjuk, bólintunk az okoskodására – s ez őt diadalérzet boldogságával tölti el –, szó nélkül továbblépünk, és gyorsan a feledésbe taszítjuk a szavait. Ő a továbbiakban békén hagy minket, mert önelégülten legyőzőnknek érzi magát, mi pedig szemtelen rámenősége szennyétől megtisztulva szabadon tesszük tovább a dolgunkat. Ezzel kivédtük az idegesítését.
A másik okos megoldás lehet az is, hogy beszédbe elegyedünk vele, olyan módon, hogy igazat adunk neki, elismerésünket fejezzük ki, dicséretekkel halmozzuk el, ami őt nagyon elégedetté teszi, és amiért valahogy megkedvel minket. És mihelyt megkedvel, attól kezdve nem néz le, nem vet meg minket, hanem értékel és önkéntelenül is felnéz ránk. Ezt az igazat adást, az elismerést, a dicsérgetést nem hízelgéssel, hanem tisztelettel kell tennünk, ami abban áll, hogy az igazi értékeit hangsúlyozzuk ki, például azt, hogy ő a jót akarja; az, amit előre megmondott, valóban jó; őt mindenben a legjobb szándék vezeti. Mert ez végül is igaz, még akkor is, ha beképzeli az ő kiválóságát és nagyokosságát.
Ha aztán újból és újból ilyen beszélgetésekre kerül sor – mivel az ilyen embertípus rámenősen okoskodik –, folytatódik a mi értékelésünk őiránta, őbenne meg növekszik a megkedvelés a mi irányunkban. És minél jobban kedvel, annál jobban nyílik meg felénk, és kezd beszélni magáról, a nehézségeiről, a bajairól. Ezáltal kisebbedik az önistenítése, apad az önhittsége, és lassan-lassan leszáll a felhőkből, leereszkedik a mi szintünkre, és akkor egyenrangú partnerekké válunk.
A partneri kapcsolatban aztán már meg lehet neki mondani, hogy nem az ő előre megmondása okozta azt a dolgot, és nem azért következett be, mert nem hallgattunk rá. Inkább azért, mert „emberfeletti erők” irányítják a világ és az emberiség sorsát. Igazából azért, mert „ember tervez, Isten végez.” És ezt a mi megmondásunkat ő ezentúl el fogja fogadni, megszabadul az önhittségtől, ép ésszel fog gondolkodni, és nem fog többé szemtelenül kioktatni minket.
Az efajta beszélgetést nevezte II. János Pál pápa „tiszteletteljes hírüladásnak”. Ebben a beszélgetésben a partnerek előbb a legteljesebb tisztelettel a másik értékeiről beszélnek egymásnak, utána pedig szintén a legteljesebb tisztelettel a saját értékeiket osztják meg egymással. Egymásban keresik a jót, egymásban aláhúzzák a pozitívumot, egymásban növelik az emberséget. Ezzel a legnagyobb agybajból, az önistenítés agyi betegségéből gyógyítják egymást, gyógyítják az emberiséget.
II. János Pál pápa „tiszteletteljes hírüladás” megtanulását és gyakorlatát ajánlotta a harmadik évezred számára. Biztosnak vette, hogy ha az emberiség a tiszteletteljes beszélgetés, a partneri kapcsolatok útjára lép, akkor megszűnik az eddigi évezredek háborúzása, kizsákmányolása, pusztítása, és végre megszületik egy békés, szolidáris és testvéries világ.
Mindegyikünk hozzájárulhat egy ilyen világ eljöveteléhez, sőt siettetheti is ezt az eljövetelt, ha tiszteletteljesen igyekszik beszélgetni embertársaival.
