El lehet játszadozni a gondolattal, hogy milyen lett volna a forradalom és szabadságharc a kétszáz éve született költő, Petőfi Sándor nélkül. Egészen más vagy semmilyen? Esetleg nem március 15-én tör ki az öntudatra ébredő nemzet lázadása? Mert hit és nemes szenvedély kell hozzá, nem pedig józan mérlegelés. Meg Nemzeti dal is, hogy lelkesítse a népet. Ha kérdezzük a diákot – alighanem sok felnőttet is – a forradalmárokról, bizonyosan nem Kossuthot, Széchenyit vagy a vértanúk valamelyikét említik elsőként, hanem Petőfit. Aki a célt tisztelte, de nem a szabályokat. Lemondott kapitányi és őrnagyi rangjáról is, mert kihajtott inggallérral tetszett neki az egyenruhát viselni. Hadilábon állt a főtisztekkel, igazán csak Bem tábornok jelentette a kivételt. Ő tudott bánni segédtisztjével, mert azt is tudta, milyen hatalmas értékű a költő mozgósító ereje, aki meg is fogalmazta a feladatát már bő egy esztendővel a forradalom előtt: Ujabb időkben isten ilyen / Lángoszlopoknak rendelé / A költőket, hogy ők vezessék / A népet Kánaán felé.
És miért vált a legismertebb vesztes csatává a segesvári? Mert ott, Fehéregyházánál tűnt el a költő, már ismét civilként, s mert parancsnoka határozott tiltása ellenére követte a sereget. Így teljesült be kívánsága: Ott essem el én, / A harc mezején, / Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül.
Ki tudja, hogy utána évtizedeken át a költőt vagy a forradalmárt látta-e – reményei által – itt is, ott is fölbukkanni a nép. Bizton állíthatjuk, hogy együtt a kettőt. Mert nincs más költő, akiben annyira összeforrtak a tettei a költészettel.
Lángoszlopnak lenni ma már nem költői vállalás, de hiszen Petőfi mintha a mai korról és mai kornak is írt volna, megfeddve Európát, mert magára hagyta a magyarokat: Ha a mi fényünk nem lobogna / A véghetetlen éjen át, / Azt gondolhatnák fönn az égben, / Hogy elenyészett a világ.
