Sokasodnak a hegytetők, csendes völgyek, árnyékos fák, tornácok, karfás padok, a marasztaló helyek, ahonnan nincs kedvem tovább menni. Ezeken a helyeken látszólag semmi sem történik, csak a világ fordul egy picit a gyémánttengelye körül, velem. Óarany és hamvas bíbor a szőlő, súlya van már a harmatnak. Cserren a veréb és a fecskék is nagy köröket írnak a magas égen. Az abbamaradt napokat, történeteket már nem lehet folytatni, csupán elfogadni. Komoly munka lesz ülni egy padon és nézni, ahogy az idő csendesen hömpölyög mellettünk. Az elfogadás isteni kegy, több, mint bármilyen akarat, erő és hatalom, mely hegyeket mozgat. Van egy erre alkalmas pad a kalotaszegi Alszeg legkisebb falujában, a másfél száz lelket sem számláló Sztánán is.
A Nagyváradot Kolozsvárral összekötő vasút mellett meghúzódó faluba először gondolatban érkeztem, hiszen minden utazás így kezdődik. Jó útvezetőm volt, Kós Károly építész, grafikus, író, könyvkiadó, politikus, művelődésszervező, polihisztor. Életműve volt az útmutatóm. Oly szép barázdákat írt arcára a kor, hogy hitelessége megkérdőjelezhetetlen volt számomra. Sztána nevét jelképesen ő rajzolta fel a térképre, amikor 1910-ben a falu tőszomszédságában, az erdőszélen felépítette hétvégi házát, a Varjúvárat, majd 1914-ben a farsangi bálra meghívta Móricz Zsigmondot, aki itt jól megfázott és a mulatság alapján megírta a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című regényét. Kós, az erdélyi magyar közösség alkotmányának is nevezhető Kiáltó szó szerzője 1918-ban akkor költözik ide, amikor mások Trianon miatt elhagyják Erdélyt. Itt születik fia, Károly, a későbbi néprajztudós, muzeológus, akinek emlékét ma közhasznú alapítvány ápolja. A reneszánsz mester unokájának, Kós Bélának a vezetésével működő alapítvány az idén is, immár harmadszor rendezte meg a sztánai Nemzetközi Népismereti Filmszemlét. A versenyprogramba beválogatott több, mint 40 film bizonyítja, nagy az érdeklődés a téma iránt. Legalább olyan nagy, mint a kalotanádasi román szomszédok érdeklődése volt 1944-ben a Varjúvár és a közelben levő, szintén Kós tervezte Szentimrei-villa iránt, ahonnan minden mozdíthatót és kiszerelhetőt elvittek a „felszabadulás” mámorában. A hívatlan leltározók után, Kós Károly 1977-ig, haláláig nem költözik vissza a Varjúvárba. Abban már nem vagyok biztos, hogy nyári alkonyat, hajnali harmat vagy varjú alakjában néha-néha nem látogat el a Csiga-dombra, az egykori Varjú-tanyára.
Van az évszakok váltakozásánál egy-egy nap, amikor megáll, rezzenetlen az idő. Ilyen az, amikor a nyárutó az őszelővel találkozik. Szép ornátusban padra ülnek ilyenkor mindketten és békésen hallgatnak estig, aztán felkerekednek és mindenki megy az úton, ki lefelé, ki meg fölfelé. Egy ilyen napon érkeztünk a múlt héten Bánnfyhunyad felől Sárvásáron át, ide az Alszegre, ahol aszalódik már a som vöröslő bogyója és piroslik a galagonya, ahol friss forrásokból szalad a víz a völgyek felé. Az ember óhatatlanul is a helyszín hatására ilyen mondatokat ír, pedig Zsoboktól poros úton jöttünk, és itt az utcán sem kalotaszegi viseletben járnak-kelnek az emberek. Egyáltalán nincsenek emberek. De ki is sétálgatna délidőben ilyen melegben? Akiket a filmszemléről kérdezünk, sem sztánaiak, ők is tőlünk remélnek útbaigazítást. Együtt mosolygunk tanácstalanságunkon, hiszen itt nem lehet eltévedni. Egy kis humorral állíthatom, aki innen nem ment el, az itt maradt. De olvassuk, mit ír Kós.
6. Kós Károly szobra a Somvirág Közösségi Ház előtt
„A mi vizeink gyorsan élnek, és fiatalon halnak meg, mind meghalnak. A tengerig nem jut el egy sem. Elnyeli mindegyiket egy nálánál nagyobb idegen víz, akinek sárga és piszkos a színe, aki lomhán, fiatal, derűs és vidám vizekre éhesen hömpölyög az alföldeken… A mi embereink olyanok, mint a vizeink: örökké elvágyódnak… Régen is így volt ez. A hegyi ember lefelé tartja a szemét, és örökké a völgyeket ügyeli. De akik leszállottak a hegyekről, mind, mind visszajöttek egyszer. Sokan holtan csak, de visszajöttek. Itt nyugosznak mind a cintermekben virágos domb alatt, iratos fejfa a fejüknél.” (Kós Károly: Kőből, fából házat…)
Ahogy már említettem, van itt a híres sztánai farsang színhelyén, az egykori iskola felújított, újjáépített épületének támaszkodva egy szép támlás fapad, pontosabban kettő, valakinek az adománya, vésett rézlapocska is tanúsítja. Na, innen messzire ellátni, el a szemben levő, Kós által tervezett és 1927-ben görög-katolikusként felépített, ma ortodox templomig, és el a jobbra levő, középkori elemeket is magában hordozó református templomig és paplakig, ahol Papp Hunor Zsolt lelkész él családjával. Végül, ha a távolba szegezzük tekintetünket, mint ahogy azt a 2013-ban, a templomtérre állított Kós-mellszobor teszi, akkor, hittel, akár az idők végezetéig is elláthatunk. Saját időnk végezetéig bizonyára.
Itt álljunk meg egy pillanatra, mert amit eddig elmondtam, az vagy a múlt idézése, vagy személyes élmény, és ettől még nem mozdul meg az élet ebben a, Móricz szerint, sötétszürke nevű faluban, túl a Királyhágón. Vajon mi kell ahhoz, hogy egy közösség, egy település kilépjen a fásultságból? Elcsépelt közhely, hogy templom és iskola, de e kettő nélkül kevés a remény, hogy nyelvünkben, kultúránkban és élő hitünkben életképesek maradjunk. A számok ellenünk beszélnek. Fogyunk. Erdélyben és fatornyos hazámban egyaránt. A Varjú nemzetség öröksége sem elegendő. Kell egy ember, mint Papp Hunor Zsolt tiszteletes, aki megmozdítja az álmos falucskát és kell melléje még néhány ember, hogy egy gondolatból tett, majd valóság legyen.
7. Kós Béla, a nagy előd unokája (bal oldalról első) az idei filmszemle vendégeivel
– Sztána ott van, ahol egykor megállt Kós Károly, és úgy gondolta, hogy itt érdemes építkezni, családot nevelni, érdemes valamit úgy letenni, hogy utána azt felemeli valaki. Nem vagyunk az Isten háta mögött, mert akkor nem történne itt az a sok szép dolog, aminek szemtanúi, részesei lehetünk. Aszfaltról indulsz és földúton érkezel, egy kicsit a múltba is, de olyan múltba, amelyből meríteni lehet. Mint lelkész, mondhatom, az emberekből a jó még nem veszett ki. Ez a fal, az egykori farsangi mulatságnak helyet adó iskola felújított, újjáépített fala, amelynek támaszkodva beszélgetünk, jelkép számomra. Amikor tizenhét éve idekerültem, azon a télen omlott be a régi épület teteje. Akkor nekiláttunk és áldozatos munkával, segítséggel a meglevő alapokra több év alatt felhúztuk az új, tágasabb épületet. Erős alap nélkül, amit ránk bíztak őseink, ezt nem tehettük volna meg. Az emberi kapcsolatokban sem építkezhetünk erős alapok nélkül. A faluban alig látunk valakit. A nem több mint 80 magyar és 15 román falubeli száma ijesztő a hetvenes évek hatszázas lélekszámához képest. A sztánaiak ki voltak éhezve arra, hogy megerősítse őket valaki. Ajándéknak kell tekintenünk, hogy ez sikerült. A filmszemlének vége, de nemsokára kezdődik a Bibliatábor, a gyerekeket szívesen küldik haza. Soha sem szabad megfeledkezni róla, hogy honnan, kitől kaptuk az erőt, amit meg kell becsülni. Ne fusson el velünk a ló. Láttátok az istentiszteleten, nélkületek kevesen voltak a templomban. Meg kell becsülni az öregeket, mert ha ők nem lesznek, akkor ki jön el a rendezvényekre. Tudjuk, hogy nincs erdő szárasság nélkül és ember sem hiba nélkül. Fel kell ismerni úgy a jó, mint a rossz szándékot is. Én itt felismertem a jó szándékot és, hihetetlen, nem a Bibliával fogtam meg a közösséget, hanem korábbi szenvedélyemmel, a futballal. Beneveztünk a Kalotaszegi Magyar Kupaversenyre, és a hazajövő gyermekekkel, unokákkal megerősítve kovácsolódtunk össze. A falu apraja, nagyja kijárt szurkolni. Színjátszó csoportot szerveztünk és kirándulásokat Erdély-szerte. Az igehirdetés nem a szószéken dől el, onnan könnyű az észt hirdetni, hanem kinn az életben. Itt így kezdődött meg valami. Amikor a Somvirág Közösségi Ház nagyterme lakhatóvá vált, akkor az első közös szilveszterezés megváltoztatott mindent. A batyubál után a fiatalok már maguk jöttek és ajánlották föl segítségüket. Persze a fiatalokból családos emberek lettek, sokan Kolozsvárra költöztek, de többen hazajárnak, itt vesznek házat. Abban reménykedünk, hogy nyugdíjas éveikre sokan visszatérnek Sztánára, és lesz látogatottsága a filmszemlének, a tánctábornak, a kamarazenei mesterkurzusnak és a farsangi mulatságnak is. Ez utóbbi 2000-ben újult meg. A templom előtti térnek új arculata van. Az álmom 2013-ban valósult meg, amikor itt felavattuk Kós Károly mellszobrát, melyet Gergely Zoltán kolozsvári művész készített. Olyan kritikát kaptam, hogy mért nem a sokak által ismert öreg Kóst látjuk viszont. A válaszom egyszerű volt: egy öreg faluba nem öreg Kós kell, hanem egy fiatalos, életerős, határozott tekintetű, aki azt sugallja, hogy egy öreg faluban is van jövő, és érdemes megmaradni. Én annak idején hazajöttem Sztánára.
Mindannyian levonhatunk valamilyen tanulságot a sztánai gyakorlatból, ahol a tiszteletes úr, jó ősi példákat követve építi a közösséget. Fogyatkozva gyarapodni, így is lehet.
