Tisztelt atya! Régi barátnőmmel szerettem beszélgetni, lelkizni. Az utóbbi hónapokban neki jól mennek a dolgai, nekem nem. Több minden aggaszt. Látom, hogy már nem szívesen időzik velem, szinte nem figyel rám, és ha igen, kimutatja, hogy csak pozitív dolgokra kíváncsi. Jólesett volna, ha meghallgat. Eléggé magányos vagyok a bajaimmal.
Milyen barátság ez? Mit tegyek? Válaszát köszönöm.
Egy barátnő
A régi barátnő el van ragadtatva azzal, hogy neki jól mennek a dolgai. Elkapatja magát velük, rajong saját magáért, gyönyörködik magában, elbüszkül, elkényesedik. Ez az önimádat egyfajta élvezet is, méghozzá kéjes élvezet. A sikerkeresés ezért élvezethajhászás is, ami azt jelenti, hogy nemcsak az előrehaladásért, az érvényesülésért igyekszik jól intézni a dolgait, hanem újabb és újabb gyönyör megszerzéséért is.
Mostanában gyakran megjelenik a képzeletemben egy fiatal anya mámoros arca, amint „a boldogságtól szinte ordítva” újságolta, hogy a kislánya első lett egy versenyen, az első díjat kapta. Neki is, a kislányának is a siker egyfajta boldogsághormon.
Minden jó eredmény egy ilyen érzelmi feldobottságot teremt, s erről a magaslatról aztán az ember egy pillanatra sem akar leszállni. Ami leránthatja onnét, az a maga vagy a mások sikertelensége. Ezért iszonyodik mindenféle sikertelenségtől, és rettegve menekül a sikertelen emberektől. Neki minden balsiker elviselhetetlen kín, és minden találkozás szerencsétlen emberekkel émelygő utálkozás. Már az is gyötrelem neki, ha bajlódó embereket lát, és görcsösen összerezdül, ha valaki a bajairól beszél neki. Nemcsak hogy nem érdekli, hanem még gyűlöli is. A gyűlölet itt kitaszítást jelent, a másik kizárását az életéből.
Ezért van az, hogy a régi barátnő, akinek most jól mennek a dolgai, nem szívesen időzik azzal a barátnőjével, akit most sok minden aggaszt, szándékosan nem figyel rá, ha az az aggodalmairól beszél, és határozottan kimutatja, hogy csak pozitív dolgokra kíváncsi, csak sikeres dolgokról akar hallani, amelyek neki, még hallva is őket, gyönyört okoznak.
A jólétben élők mindig lenézik a nehéz sorsúakat. Közöny van bennük a nyomoruk iránt, és megvetés, ha látják, hallják őket. Ezért a sikeres ember nem barátkozik a sikertelennel, a gazdag nem kedveli a szegényt, az erős lenézi a gyöngét, az egészséges iszonyodik a betegtől, a közkedvelt utálja a magányost, és akinek jól mennek a dolgai, nem szívesen időzik azzal, aki tele van bajokkal.
A mi társadalmunk jóléti társadalom, szinte mindenkinek bőven kijut a jóból, ezért a többségnek a lelkét a közöny és az érdektelenség uralja. A közéletben szinte minden azt tanítja, hogy az embernek csak magával kell törődnie, csak a maga jólétét kell keresnie, csak az élvezeteket és a hasznot kell hajhásznia. Közben nem kell, hogy érdekelje senkinek a baja, tetőtől talpig közönybe kell öltöznie mások iránt, még a hozzátartozók és a barátok iránt is. Egyszóval a mai világban eluralkodott a teljes közömbösség, érzéketlenség, szívtelenség az embertársak iránt. A legtöbb ember olyan, hogy nem érdekli a másik ember, nem kíváncsi rá, nem foglalkozik vele.
A minap legjobb barátaim társaságában voltam. Ahogy összejöttünk és körbe ültünk, rögtön feltűnt nekem, hogy mindenki maga elé néz, szinte magába roskad, fénytelen a szeme. Egyfajta kínos csönd volt néhány percig, látszott, hogy nem tudnak egymással mit kezdeni, semmi kíváncsiság nincs bennük a másik iránt. Mintha valami mázsás malomkő telepedett volna a lelkükre, ami lehetetlenné tette, hogy nyissanak egymás felé. Szinte fájt nekem a közömbösségük, az arcokra kiütköző egykedvűség. Mindjárt láttam, hogy nekem kell megtörni a jeget, nekem kell kezdeményeznem. Rákérdeztem az egyikre, másikra, érdeklődtem az utóbbi napok történései iránt, méltattam és értékeltem a dolgaikat, ők pedig egymás után nyíltak meg, és öntötték ki a lelküket. Bennem az maradt meg, hogy tanítani kell őket meg a többieket is, hogy ki tudjanak lépni a közönyükből, hogy kifejlesszék magukban az érdeklődés képességét.
Még aznap volt, hogy egy fiatal feleség elmondta azt a nehézségét, hogy a férje nagyon zárkózott, semmit nem mond magáról, amikor délután hazaér a munkából. Bármikor rákérdez, hogy hogy van, ő csak kurtán válaszol, hogy jól. Én erre azt mondtam az asszonynak, hogy ő közömbös a férje iránt, igazán nem érdekli, mit él át. Csodálkozására megmagyaráztam, hogy neki nem volna szabad megelégedni egy kurta válasszal. Meg kell mondania a férjének, hogy őt érdekli, hogyan utazott, hogyan mentek a dolgok a vállalatban, milyen nehézségei és örömei voltak, milyen közérzettel jött haza. Ha a férj látja, hogy a feleségét ez igazán érdekli, akkor szívesen beszél róla. Elmondtam, hogy amikor engem megkérdeznek, hogy vagyok, és megelégednek azzal a rövid válaszommal, hogy jól, akkor látom, hogy közömbösek irántam, az én személyem igazán nem érdekli őket. Mert ha érdekelné, akkor rögtön rákérdeznének konkrét dolgokra, amiről szívesen beszélnék. De ha semmi iránt nem érdeklődnek, akkor egy szónál többet nem mondhatok nekik. Így van a fiatal feleség és a férje esetében is. Nem a férj a zárkózott, hanem a feleség közömbös és érdektelen.
A fenti levélben szereplő barátnőnek jólesne, ha a régi barátnője meghallgatná, de az közömbös iránta. Kérdezi, mit tegyen, egész biztosan olyan értelemben is, hogy a barátságot megőrizze.
Minden ilyen problémára az Aranyszabály a megoldás: „Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik.” (Mt 7,12) Az Evangéliumnak ennek a mondatában sűrítve megvan mindaz, amit az életben tennünk kell. Az aranyszabály összefoglalja mindazokat a törvényeket, amelyeket Isten az emberi szív mélyébe vésett. Krisztus mondta így, de már előzőleg ismerték az egész világon. Benne volt az Ószövetségben. Ismerte már Seneca és Kínában Konfuciusz. És még sokan mások. Már ebből is látszik, hogy Isten mennyire fontosnak tartja: azt akarja, hogy minden ember életének ez legyen az alapszabálya.
Ezen szabály alkalmazásával a barátnőnek azt kell tennie régi barátnőjének, amit elvár tőle: szívesen időzzön vele, nagyon figyeljen rá, és mutassa ki, hogy kíváncsi az ő dolgaira, a pozitívokra is, de a negatívokra is (mert azok is vannak)! Essen neki jól, ha meghallgatja! Ne hagyja magányosnak sem a dicsekvéseivel, sem a bajaival! Ez volna az igazi barátság az ő részéről. A régi barátnő pedig hálás lesz ezért, és egy napon majd ő is képes lesz az igazi barátságra.
Ugyanakkor mindannyiunknak tudatosítanunk kellene, hogy a közöny korunknak a legsúlyosabb bűne.
A történelem nagyjai mind beszélnek erről:
„A történelem során azok tétlensége, akik cselekedhettek volna, azok közömbössége, akiknek jobban kellett volna tudniuk, az igazságosság hangjának elhallgatása, amikor az a legfontosabb volt, tette lehetővé a gonosz győzelmét. (Haile Selassie)
„A történelemnek fel kell jegyeznie, hogy a társadalmi átalakulás ezen időszakának legnagyobb tragédiája nem a rossz emberek éles üvöltése volt, hanem a jó emberek döbbenetes hallgatása.” (Martin Luther King Jr)
„Az életben több jó dolog veszett el a közöny miatt, mint valaha az aktív ellenségeskedés miatt.” (Robert Menzies)
„A harag nemcsak elkerülhetetlen, hanem szükséges is. Hiánya közömbösséget jelent, ami az összes emberi mulasztás közül a legpusztítóbb.” (Arthur Ponsonby)
„Szeress vagy utálj, de kímélj meg a közönytől.” (Libbie Fudim)
„A gyűlölet nem a szerelem ellentéte; a közömbösség az.” (Rollo May)
„A tudomány talán talált gyógyírt a legtöbb rosszra; de nem talált orvosságot a legrosszabbra – az emberi lények apátiájára.” (Helen Keller)
„Mi, akik nem teszünk semmit... bűnrészesei vagyunk a kizsákmányolásnak, a rabszolgaságnak és más társadalmi bajoknak. Bűnrészesek vagyunk a hallgatásunk, a tétlenségünk, a közönyösségünk által.” (Ferenc pápa)
