125 évvel ezelőtt, 1900. április 11-én született Kassán, a gazdag polgári hagyományokkal rendelkező városban Márai Sándor, aki olyan kiváló könyvek sorában, mint A szegények iskolája (1933), az Egy polgár vallomásai (1934), A féltékenyek (1937), a Napnyugati őrjárat (1936), a Kassai polgárok (1942), A gyertyák csonkig égnek (1942), a Sirály (1943), a Sértődöttek I–III. (1947–1948), majd az emigrációban megjelent San Gennaro vére (1965), a Garrenek műve I–II. (1988) – megalkotta a hagyományos, történelmi, nemzeti és erkölcsi értékekhez ragaszkodó polgár alakját. Igénytelen volt a XX. század, és áhítat nélküli, ezért kellett az életet megálmodott csodákkal tenni elviselhetővé. S mint Babits Mihályt, úgy Márai Sándort is komor időkben a „klasszikus álmok” segítették európaivá válni, hogy európaiságukat a keresztény erkölcs és a latin hagyománytudat avassa egyetemesen emberivé.
„Volt egy világ, amiért érdemes volt élni és meghalni. Ez a világ meghalt. Az újhoz nincs közöm. Ez minden, amit mondhatok” – írta A gyertyák csonkig égnek című könyvében, melyben a világ és az emberi kapcsolatok pusztulása láttán kérdésként fogalmazta meg az író: „mit nyertünk minden okosságunkkal, gőgösekkel és fölényünkkel”? Márai voltaképpen minden egyes művében ezt az elveszett világot – és az elvesztés fájdalmát – idézte meg, látványában és emlékezetében, színeiben és illatában, graciőz álmaiban és büszke gesztusaiban. Idővel már maga sem tudta, vajon a dédelgetett világ létezett-e valaha is a valóságban, annyi azonban bizonyos, hogy az emléke nélkül élni egyszerűen lehetetlen. Rajta kívül talán csak Kosztolányi Dezső ismerte ennyire azt az elveszett világot, amelyről mindketten hírt hoztak. Ezért is van oly közel egymáshoz az Édes Anna és az Egy polgár vallomásai, Márai legjelentősebbnek tartott műve, melyben illúziótlan pontossággal mutatja be a polgári világ pusztulásra ítélt szokásait és erkölcsi rendjét.
Márai Sándor egyike volt elmúlt századunk gondolkodói közül azon keveseknek, aki emberi ügyeinket mindenkor az isteni magassághoz, méltósághoz, sérthetetlenséghez és nagysághoz mérte, annak ellenére, hogy lelkében is ott élt a gyanú: „Lehet, hogy a bűnre és a szenvedésre örökké szükségünk van, mert az emberi értelem nem tudja felfogni az emberi sors értelmét, s csak a bűn és a szenvedés – mennyi bűn és milyen reménytelen szenvedés! – nevel végül emberré.” Mindezt Sértődöttek című regényében írta, kételyektől gyötörten a tömeg igénytelensége és a megváltónak hirdetett lázadás, a forradalom összeegyeztethetőségének megsejtett reménytelenségét mérlegelve. Gondjainak súlyáról szólt, amikor leírta: „Nem áltatom magam hamis képzetekkel: egy szellemi élet minden erkölcsi és pedagógiai erőfeszítése sem változtat többet az emberi butaság felületén, mint egy könnycsepp, melyet egy Gaurisankár nagyságú, gránit-sziklára ejtenek, változtat a hegyóriás térfogatán. Ennyi az arány, a szellemi cselekvés hatásának aránya és lehetősége. De a könnycseppet, melyet a részvét és az értelem sajtol ki az emberi szemből, mégis le kell ejteni.” Milyen kevesen látják kortársai közül ily tisztán az emberi jószándék reménytelenségét, milyen kevesen voltak Márai Sándorhoz hasonlóan makacsak a hit, s a humánumhoz való dacos ragaszkodás tekintetében.
Rónay László Márai Sándorról írt monográfiájában A gyertyák csonkig égnek című regényét a „legbravúrosabban szerkesztett”, ugyanakkor a legsikertelenebb vállalkozásának tekintette. Olyan műnek, amely az élet, az idő és az értékek viszonyát avatta tárgyává, ám bölcseleti szándéka és igyekezete lesújtó eredménnyel járt. Márai a regényét 1942-ben írta, írói-gondolkodói és emberi kétségbeesésének mélypontján, amikor a világból már csak a „kultúra emléke” és a „műveltség élménye” foglalkoztatta, s úgy érezte, az embernek joga van hátat fordítani a világ szellemi és érzelmi szegénységének. Magatartása mélyén fölismerhető az eltömegesedéssel járó primitivizálódás feletti kétségbeesés, ami Babits Mihályt is az antiintellektualizmus bírálatára késztette. A gyertyák csonkig égnek című regény hőse élete alkonyán így összegezte tapasztalatait: „Ami fontos, hogy én nem alkuszom a világgal, melyet megismertem és kizártam életemből.” A regény egyetlen éjszakai beszélgetésről szól, két barát negyvenegy év utáni találkozásukkor próbálják megvitatni, hogy mi a végzet lényege. Márai szerint az, hogy az emberi szellem nem képes eredményesen szembeszállni az alantas indulatokkal, melyeknek történelemformáló hatalmuk van. S nincs rettenetesebb pillanata az életnek, mint a felismerés, hogy tehetetlenek vagyunk nemcsak a cselekvés tekintetében, de a régi értékek megőrzése szempontjából is. Mégis: a Füves könyvben olvasható Önmagamról című írásában így foglalta össze élete lényegét: „Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”
Az egész Márai-életmű legsejtelmesebb titka a helyét kereső ember vívódása, tépelődése, a hovatartozás megoldhatatlan dilemmájának terhe alatt. Mintha minden művében erre keresné a megoldást, miközben egyre világosabban látja a magány reménytelenségének hatalmas mélységeit. Ha elpusztult mindaz, amiben hittünk, ami éltető világunk volt, az emlékezésben már törvényszerűen válik magányossá az ember, aki ráadásul még a régi rend törvényeit is igyekszik magában megőrizni. Az emlékező ember lassan disszidenssé válik. Ezért lesznek megrendítő olvasmányok a Márai-naplók is – a még Magyarországon kiadott Napló 1943–1944, és a már az emigrációban közzétett Napló 1945–1957 –, hiszen vallomásaikban a lélek rendigényének titkait őrzik. „Az író dolga – hirdette Márai –, hogy holtáig viaskodjon azzal, ami esendő és romlandó lelkében, a győzelem reménye nélkül. Ez a viaskodás létének igazi értelme.” Hatalmas méltósággal őrzött szellemi különállása erkölcsi értékeiben csak katedrálisok monumentalitásával mérhető, ahová európaiságunk zarándokai fognak minden időben megtérni.
