EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben:
Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek:
„A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Amíg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés kikelt és kalászba szökkent, felütötte fejét a konkoly is. Akkor a szolgák odamentek a gazdához, és megkérdezték: »Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?« Az így válaszolt: »Ellenséges ember műve ez.« A szolgák erre megkérdezték: »Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?« Ő azonban így felelt: »Nem, nehogy a búzát is kitépjétek, amikor a konkolyt kiszeditek. Hagyjátok, hadd nőjön az aratásig mindkettő. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt gyűjtsétek össze, kössétek kévébe, hogy elégessük, a búzát pedig hordjátok a magtáramba!«” (13, 24–30)
A vasárnap bibliai olvasmányai, különösen az evangélium, Jézusnak azt a mondását juttatják az eszembe: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre.” (Mt 7, 3) Mi emberek, szerintem, egészen másképpen gondolkodunk, beszélünk és cselekszünk, mint ahogy azt Jézus a konkolyról szóló példabeszédben elénk tárja. Mi szeretnénk rendet csinálni magunk körül és a világban. Mi szeretnénk igazságot szolgáltatni magunknak és egyáltalán mindenkinek. Ez csak úgy természetesen tör elő belőlünk, és még azt is hisszük magunkról, hogy igazunk van, hogy jogunk is van a magunk igazát védeni és megvalósítani. Ez a példabeszéd és Jézus magatartása a bűnösökkel szemben egészen másról szól. Az Ő kortársai is gyakran felháborodtak a magatartásán. Azt mondták, hogy szóba áll a bűnösökkel, sőt együtt is eszik velük, egy asztalhoz ül velük. Gondolkodjunk el egy kicsit a konkolyról szóló példabeszéd mondanivalóján.
Először is a példabeszéd arról szól, hogy két különböző eredetű erő működik a világban. Az egyik az Isten tanítása, kegyelme, a Szentlélek bennünk kifejtett működése, vagyis az Isten országa, ami már kegyelmi valóságában itt van közöttünk.
A másik erő, amivel keveset számolunk, a gonosznak, a sátánnak a működése. A Jelenések könyve egészen érthetően, bár apokaliptikus képekben, szól erről. (Jel 12, 7–12) Vannak, akik a gonosz csábításának engednek és az ő gonosz sugallatait követik. Ezek igyekeznek lerombolni a jót, az Isten országát. Nem építenek, csak rombolnak.
Ennek a két ellentétes erőnek a keveredéséből és egymás elleni küzdelméből tevődik össze ez a mi földi világunk és emberi társadalmunk. Ezt nem megszüntetni kell, hanem a jót megerősíteni magunkban és magunk körül.
A példabeszéd szerint Jézus azt akarja, hogy ez így maradjon az Ő második, dicsőséges eljöveteléig. Majd akkor választja szét a konkolyt a búzától. Ugyanezt mondja Jézus az utolsó ítéletről Máté evangéliuma 25. fejezetének 37. sorában és tovább is. Mit jelent ez a számunkra most itt, ebben a mai világban élő keresztények számára?
Elsősorban talán azt kellene megértenünk, hogy minket Jézus nem arra hívott és küldött, hogy a gonoszok és a gonoszság ellen küzdjünk másokban és magunk körül. Nekünk nincs lehetőségünk megítélni másoknak a tetteit, magatartását, mulasztásait. Mi csak a felszínét látjuk, mi csak az arcát látjuk az embernek, és nem tudjuk megítélni, hogy mi van a szívében és lelkében, leggyakrabban a konkrét körülményeket sem ismerjük.
Magunkban le kell már tisztáznunk, hogy minket Jézus nem arra küldött, amikor az apostolok által minket is a világba küldött, mint tanítványait, hogy harcoljunk a rossz, a gonosz ellen. Mi különben sem bírunk el a gonosszal, mert ő sokkal intelligensebb, ravaszabb és ügyesebb, mint mi vagyunk. Jézus önmagáról mondta: „A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot.” (Jn 16, 33) János evangéliumában a világ leggyakrabban a gonosz által irányított világot jelenti. Jézus kereszthalálával és feltámadásával győzte le és győzi le végleg a gonoszt. Nekünk a jót kell támogatnunk, a jót kell hangsúlyoznunk és győzelemre segítenünk. Szent Pál is ezt mondja: „Ügyeljetek, hogy senki ne fizessen rosszal a rosszért, hanem törekedjetek mindig jót tenni egymással és mindenkivel.” (1Tesz 5, 15) A gonoszokat majd Isten számolja fel az utolsó napon, és Ő semmisíti meg a sátán hatalmát a világban. Nekünk minden erőnkkel az Isten országát kell építenünk, ami örökre megmarad.
Van még egy dolog, amiről el kellene gondolkodni. Nem úgy van a világban a búza és a konkoly, hogy egyik ember a búza, a másik meg a konkoly, hanem mindegyikünkben ott van a búza is meg a konkoly is. Nagyon beképzelt vallásossága van annak az embernek, aki azt hiszi, hogy az Úr szántóföldjén ő a búza, a körülötte lévő emberek meg a konkoly. Azt hiszem, hogy nagyon el kell gondolkodnia önmaga felett, aki hosszabb idő után megy gyónni, és úgy látja, hogy neki semmi bűne nincs. Vagy az önismeretben, vagy a bűnök ismeretében van nála hiba.
Kedves keresztény testvérem, megnyugtatlak, hogy mindannyian magunkban hordozzuk a jót is meg a rosszat is. Erre mondta János apostol a levelében: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre, és nincs meg bennünk az igazság.” (1Jn 1, 8) Bennünk zajlik ez a harc a jó és a rossz között. Bizonyos, hogy elsősorban azt a rosszat kell magunkban visszaszorítani, ami legjobban eltávolít minket Istentől, és a rossznak, a gonosznak a szolgálatába akar minket állítani. A bűnök súlya nem a bűnözés mértéke, hanem az Istentől való eltávolodás vagy a Jézustól adott küldetés elhanyagolása mértékével mérhető. A mise elején a bűnbánati imában a legsúlyosabbnak a mulasztással elkövetett bűneinket valljuk.
A már említett utolsó ítélet Máté evangéliumából (Mt 25, 37) a mulasztásokért ítél örök kárhozatra és a legkisebb jó cselekedetért adja az örök jutalmat. Magunkban is sokkal jobban kell törekednünk arra, hogy minél több legyen a búza, az ima, az elcsendesedés, a szentmise, a szentáldozás, a felebaráti szeretet cselekedetei, az irgalmasság, a megbocsátás, az áldozatosság. A konkolyt, a gyarlóságainkat ezek a jó cselekedetek szorítják vissza, végérvényesen pedig majd Isten végtelen irgalmassága fog minket tőlük megszabadítani és megtisztítani, amikor majd befogad az Ő örök valóságába.
