„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való. Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk; Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben.” 2 Kor 4, 7–10
Az elmúlt napokban múlt 10 éve, hogy a Bácsfeketehegyi Református Egyházközség lelkipásztora lettem. Előző szolgálati helyemen, a szórványban is pontosan ennyi ideig szolgáltam. Úgy gondolom, részben itt az ideje a számbavételnek, összegzésnek és természetesen Urunk segítségével a folytatásnak is. Annak idején lelkésszé szentelésem alkalmával a fent idézett bibliai igét kaptam áldásként – akkori elöljáróimtól – lelkészi szolgálatomra, és ennek az igének az örök érvényű igazsága és biztatása végigkísérte eddigi szolgálatomat és életutamat is. Bízom benne, hogy ez a jövőben is így lesz. Ezért szeretnék most néhány gondolatot az olvasóval is megosztani e jól ismert szentírási hely alapján.
Általános jellegzetessége a korintusbeli gyülekezethez írott második levélnek, a személyes, közvetlen hangvétel. A többi levéllel ellentétben egészen közel hozza hozzánk Pál apostol személyiségét, szolgálatát, különböző támadások elleni harcát, sőt még talán úgy is mondhatnánk, legrejtettebb belső életét is feltárja előttünk. Itt a 4. részben Pál arra hívja fel a figyelmünket, hogy mi szolgálatban vagyunk. Pontosan elmondja, hogy milyennek kell lenni annak a szolgálatnak, valamint azt is elmondja, hogy az elhívott szolgáknak miképpen kell helytállniuk az életben, a szolgálatban, örömben és bánatban, barátok és ellenségek között és végül a szolgálat következményeiről is beszél. Nagyon is reális képet fest arról, hogy ez a szolgálat nem csak sikerekből áll, hanem – ahogyan ő fogalmaz – sok nyomorgattatás és üldöztetés is végig kíséri azt. Erre hívja fel a figyelmünket a felolvasott ige is.
Kezdő lelkipásztor koromban, sok pályatársammal együtt együtt, csak a lelkipásztori szolgálat jó oldalát vettem figyelembe. Mára már megtapasztaltam, hogy sok nehézséggel is meg kell küzdeni. Sokszor ér bennünket igazságtalan, megalapozatlan bírálat a gyülekezetből, a lelkészi közösségből, közvetlen munkatársaink részéről. A felolvasott igében négy ellentétpárral találkozunk. Ha figyelmesen megvizsgáljuk ezeket, akkor láthatjuk, hogy maga Pál apostol sem rejti véka alá mindazt, ami a szolgálat végzése közben előfordul. Nevezetesen az emberi erő megfogyatkozását, a tehetetlenséget, a bizonytalanságot, a kétségeskedést. Mindezek bennünket, lelkipásztorokat sem kerülnek el, mert mi is olyan emberek vagyunk, mint mindenki. Ugyanúgy megbotlunk, vétkezünk, mint bármely embertársunk.
Igénkben Pál apostol ezekkel az ellentétpárokkal azt fejezi ki, hogy az ő gyöngeségében, erőtlenségében Isten ereje milyen hatalmasan munkálkodik. Láthatjuk tehát azt is, hogy igénkben ott van az isteni gondviselés, a megtartó erő és a biztatás is. Érdekes nyelvi fordulata van az igének, a „nem” tagadószó látja el pozitív tartalommal a negatív tulajdonságra utaló kifejezéseket. „Üldöztetünk, de el nem hagyatunk...”
Nagyon sokszor érezzük magunkat mi is elhagyatottaknak, sokszor bennünket is kétségbe ejt a kétségeskedés. Szeretnénk a szenvedésektől megszabadulni, azokat elkerülni, vagy teljesen kiiktatni az életünkből. Mindez azért van, mert nem ismerjük fel igazából a „nem” tagadószó igazi erejét, nem tudjuk, hogy miképpen lehet a szenvedések között is igazi keresztyén életet élni. Figyelemre méltó, hogy Pál apostol nemcsak magáról beszél, hanem többes számban fogalmaz. Azaz, amit elmond, vonatkozik rá, szolgatársaira, de magára az egyházra is. Az egyház történelme, múltja, de jelene is azt bizonyítja, hogy Isten nem engedi elveszni övéit, nem hagyja magára népét, s nem hagy kétséget afelől, hogy gyermekeinek is, egyházának is van megmaradása ezen a földön.
Jó lenne, ha azzal a bizalommal mennénk haza minden egyes istentiszteletről, hogy minden olyan körülmény, amely sokszor csüggedésre ad okot, legyen az nyomorgattatás, kétségeskedés, üldöztetés, vagy tiportatás, ne eltávolítson bennünket Istentől, hanem egyre közelebb vigyen hozzá. Engedjük, hogy mindig minden időben, vezetőkként és vezetettekként is formáljon bennünket az örökkévaló Isten, egyedül Övé a dicsőség. Ámen.
(A szerző református lelkipásztor Bácsfeketehegyen)
