Kedves atya!
Olvastam a válaszát, mely a közönyről, közömbösségről szól. Kifejti, hogy részletesebben kellene érdeklődnünk egymás dolgai iránt. Kiemeli, egyes beszélgetőtársai akár Önt vagy mást csupán afelől kérdezik, hogy van, amire egy szavas választ lehet adni. Ilyenkor az ismerősök nem tesznek fel konkrét kérdéseket, melyet hallva a megkérdezett fél azt érezné, beszélgetőtársát valóban érdekli az ő sorsa, hogy valóban mi van vele, mi zajlik benne. Ilyenformán a beszélgetés bezárul, a kapcsolat pedig nem mélyül. Valóban érthető a megkérdezett fél meglátása.
Viszont egy kicsit a másik oldalt is boncolnám, saját tapasztalatból. Gyakran kezdeményezek beszélgetéseket. Úgy hiszem, valóban érdekel az emberek sorsa, a fájdalma. Legbelül erős késztetést érzek a segítésre, a másik fél mentésére, támogatására. A kérdéseimre olykor egyszavas válaszokat kapok, úgymond a másik fél ilyenkor érezteti, ne kérdezzek tovább, nem kíván beszélni. És én ma már ilyenkor elhallgatok. Nem tolakodom tovább, tiszteletben tartom a másik felet. Nem faggatok, nem teszek fel konkrét kérdéseket. Amikor úgy érzékelem, valaki nem kíván beszélni, esetleg fájna az neki, hagyom őt.
Egyesek azt sem engedik, hogy a „hogy vagy” kérdést feltegyük nekik. Viselkedésükkel, mozdulataikkal falakat húznak fel. Ezek a falak azt jelzik, hogy ne szóljunk hozzájuk, és mi nem is szólunk. Így mindenki marad a saját keserű magányában, ahelyett, hogy segítenénk, támogatnánk egymást.
Nem tartom jónak az elidegenedést, de eltűröm, és figyelem, mint társadalmi jelenséget. Olykor magam is falakat húzok fel, rosszabb, fájdalmasabb napokon. Ilyenkor csak Istent engedem magamhoz közel, rá figyelek,
Biztos vagyok abban, hogy hiba, talán rossz hangsúly volt a kérdésfeltevésemben, azokban a szituációkban, amikor egyszavas válasz, elzárkózás érkezik. Talán az időzítéssel volt a gond, mármint máskor kellett volna kezdeményezni a beszélgetést. Néha próbáltam konkrét kérdésekkel kommunikálni tovább, nem mindig sikerült ez sem. Ilyenkor inkább visszavonulok és Istenre bízom az ismeretség további sorsát.
Örülnék, ha leírná a meglátásait.
Köszönettel Rita
A másik oldalt illetően, vagyis amikor nekem teszik fel a „hogy vagy” kérdést, a saját tapasztalatomból beszélek.
Irányomban is gyakran kezdeményeznek beszélgetéseket, vannak, akik érdeklődnek irántam. Nem egy esetben én is egyszavas választ adok, amivel érzékeltetem a másik féllel, hogy ne kérdezzen tovább, nem kívánok beszélni.
Ennek több oka van. Egyik az, hogy ha látom, hogy puszta kíváncsiságból érdeklődik, mert akkor nincs semmi hasznunk – se neki, se nekem – a tőlem kapott információkból. Ez csak olyan „beszélgessünk azért, hogy beszélgessünk”, ami számomra időpazarlás. Egy másik oka az, hogy ha észreveszem, hogy tolakszik, birtokba akar venni, mert „a tudás hatalom”: a másikról szerzett tudással uralkodhatunk fölötte. A további okok olyanok, hogy éppen akkor nincs időm, más dolgokkal kell foglalkoznom; vagy az, hogy sem az időpont, sem a hely nem alkalmas meghitt beszélgetésre; meg az is van, hogy a bajaim olyan jellegűek, olyan mélyek, hogy nem tudok vagy nem szabad róluk beszélnem.
Mindezzel azt akarom mondani, hogy a helyes kérdezés valódi művészet. Olyan mesteri szinten, olyan szakértelemmel kell tudni kérdezni, hogy az ne legyen kíváncsiskodás, ne legyen tolakodás, ne legyen alkalmatlankodás, az legyen tapintatos, tisztelettudó, figyelmes, amikor pedig lelki sebeket érint, legyen türelmes és megértő.
Visszatérve a másik oldalra, vagyis amikor tőlem kérdezik „hogy vagyok”, nem adok mindig egyszavas választ. Tudok megnyílni, és szívesen megnyílok, amikor nem állnak fenn az elzárkózásra felsorolt okok. Azt hiszem, hogy sokaknál is ugyanez van.
De létezik az az oldal is, hogy egyesek meg sem engedik a „hogy vagy” kérdést, elzárkóznak, falakat húznak, és a viselkedésükkel jelzik, hogy nem akarnak szóba állni. Ez vezet a teljes elmagányosodáshoz.
Sok ilyen elzárkózó, falat húzó ember van, társadalmi jelenség lett belőlük. Az okokra itt nem térek ki. Tény, hogy az ilyenektől nem lehet, nem szabad kérdezni a „hogy vagy”-ot. Azonban meg lehet őket hallgatni, és meg is kell hallgatni őket. Beszélni ugyanis szinte mindenki szeret. A meghallgatást mesteri szinten, szakértelemmel kell tenni, mert az igazi meghallgatás (mint a kérdezés is) művészet. Ez azt jelenti, hogy nagyon oda kell figyelni rájuk, bele kell élnünk magunkat az ő világukba, egészen odáig, hogy magunkban azzal a tudattal ismételjük a szavaikat, hogy „én mondom ezt, én beszélek így, ez az én világom.” Ekkor rá tudunk kérdezni sok mindenre, amit megfigyeltünk az ő világukban, ők pedig mindenről szívesen beszélnek bőven, részletesen, mivel mindez amúgy is kikívánkozik belőlük. Ekkor, ha nem is kérdeztük nyíltan, pontosan megtudhatjuk, hogy „hogy vannak.” Ez a módszer csak olyan emberekkel szemben nem alkalmazható, akik betegesen bezárkóztak, akik „pszichésen” falakat húztak fel maguk körül. Az ilyeneket hagynunk kell, hadd éljék a maguk zárt életét.
Ide kívánkozik Ady Endre „Sem utódja, sem boldog őse...” című verse:
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Ez a vers azt árulja el, hogy még az is, aki mindenkitől elzárkózik, aki „Észak-fok, titok, idegenség”, szeretné megmutatni magát, szeretne valakié lenni, szeretné, hogyha szeretnék. Isten társas lénynek teremtette az embert, ezért a lelke mélyén mindenki vágyik társra. Ettől az igazságtól indítva – ahogyan Pál apostol tanítja – „lehetőség szerint éljünk minden emberrel békességben, amennyiben rajunk áll”. (Róm 12,18) Rajtunk pedig az áll, hogy alkalmazzuk a kérdezés és a meghallgatás művészetét.
És még van az az oldal is, hogy mindegyikünk tud falakat felhúzni maga körül. Mindegyikünknek vannak olyan rossz, fájdalmas napjai, amikor csak Istent engedhetjük magunkhoz közel. Természetesen akkor, ha istenhívők vagyunk. Akinek nincs istenhite, az az olyan rossz, fájdalmas napokon, amelyeken nem tud megnyílni embertársai felé, saját elhagyatott énjét engedi magához közel, belesüllyed rettenetes magányába, és elkeseredésbe, csalódottságba, csüggedésbe, levertségbe, búskomorságba, gyászba temeti önmagát.
Érdemes megtanulni közel engedni magunkhoz a megfeszített Istent, amikor rossz és fájdalmas napjaink vannak. Ő „megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés.” (Iz 53,3) Benne felismerhetjük azt az énünket, akinek „sem rokona, sem ismerőse, akinek senkije nincs, aki fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces, messze fény. De, jaj, aki nem tud így maradni, aki szeretné magát megmutatni, hogy látva lássák, aki szeretné, hogyha szeretnék és lenne valakié.” Neki bőven, részletesen elmondhatjuk, hogy „hogy vagyunk”, mert Ő mindenkinél jobban megért minket: ha Neki kipanaszkodhatjuk magunkat, akkor le tudjuk bontani a falainkat, ki tudunk lépni magányunkból megértő embertársaink felé, és boldogan el tudunk velük beszélgetni mindenről.
