Kedves atya!
Nagyon aggódok a fiunkért. Két munkahelyen dolgozik, hétvégén is. Alig alszik. Hozzánk szinte sose jut el. A felesége, a menyem is dolgozik, de ő kevesebbet. A gyerekek egyetemi évei miatt kell a pénz. A mi fiunk már nagyon fáradt, látom rajta. Ha mondom ezt, neki, haragszik. Nem is érdekli.
Szerintem nem jó ez így. A menyemmel beszéljek? Neki kellene rá hatni. Féltem a gyerekemet.
Ilonka
Egy anya a felnőtt fiát nem oktathatja. A felnőtt munkás ember képtelen elfogadni anyja kioktatását. Éppen azáltal vált felnőtté, hogy kimenekült anyja fegyelmezéséből. Egy ősrégi szabály szerint a fiúnak meg kell ölnie az anyját, hogy önálló felnőtté válhasson. Ezért van az, hogy Ilonka nagyfiát nem érdekli anyja érvelése, sőt, még haragszik is, ha az anyja leckéztetni próbálja.
Egy túlhajszolt családapát csak a hozzá hasonló, vele egykorú más családapák tudnák felvilágosítani, csak ezek tudnák jobb belátásra bírni. Olyan családapák, akik egy keresztény közösséget alkotnak, mert csak a közösség képes a szülőknek megadni az igazi támogatást gyermekeik nevelésére. Egy ilyen összetartozó csapatban olyanok dolgoznak együtt, akik egyformán gondolkodnak a világról. Ezek megosztják egymással az erőforrásokat, meglátásokat, bátorító élményeket, amelyek segítenek abban, hogy gyermekeiket jól irányítsák. Ha Ilonka az unokáinak apját be tudná vezetni egy ilyen közösségbe, akkor az itt lévő családapák eredményesen megoszthatnák vele a saját tapasztalataikat az apai szerepről. Az ilyen közösségekbe való bekapcsolódás az egyetlen járható út a szóban forgó esetekben.
A probléma a túlhajszoltság. Az illető apa „két munkahelyen dolgozik, hétvégén is. Alig alszik. A saját szüleihez szinte sose jut el. Nagyon látszik rajta, hogy már nagyon fáradt.” Manapság a férfiak szellemileg és érzelmileg is elfáradnak a munkájuk során. Határidőkkel, teljesítmény-előírásokkal, az elektronikussá váló és egyre gyorsuló világ mentális kihívásaival kell szembenézniük nap mint nap. Mikor hazaérnek a munkából, szellemileg és érzelmileg teljesen kimerültek már, és mégis az jár mindig a fejükben, hogy mi történt aznap, és mi lesz holnap. Sokan túlóráznak is. Sok esetben úgy érzik, nincs már energiájuk arra, hogy még szülők is legyenek. Úgy gondolják, elég, hogy megkeresik a pénzt gyermekeik iskoláztatására. A munka mellett sokan olyan szabadidős elfoglaltságokkal rendelkeznek, amik szintén a családtól veszik el az időt. Ezért nem tudnak időt szánni arra, hogy odafigyeljenek a gyermekeikre és érdeklődjenek irántuk.
Amerikában egy lelkigondozói konferencián az előadónak a résztvevő egyetemisták, főiskolások ilyen dolgokat mondtak apjukról: „Mihez kezdjek az apámmal? Soha nincs rám ideje!” „Soha nem beszélget velem!” „Soha nem csinálunk együtt semmit!”
A fiatalok manapság éheznek apjuk figyelmére, érdeklődésére, szeretetére. Ha nem kapják meg, akkor ennek katasztrofális következményei vannak.
Az említett konferencia után az előadót felkereste egy nagy építkezési cég alelnökének a felesége és sírva mesélte el neki:
„Valamit el kell mondanom magának. A férjem nemrég halt meg. Egymillió dollárt keresett egy évben, az egész világot beutazta. Rengeteg mindent épített, de mikor otthon volt, soha nem akadt ideje a gyerekekre. Az összes gyerek ellene fordult, amikor felnőtt, nem tudtak mit kezdeni vele. A halálos ágyán bevallotta, hogy ő a legszomorúbb ember a világon. A szakmában mindent megnyert, de a családját elveszítette.”
Egy ezzel ellentétes történetet is hallott még aznap az előadó a harmincéves Mike-tól, aki nemrégen vett részt apja temetésén. Elmondta, milyen volt az apja. Gyermekkorában gyakran vette ölébe, és mesélt neki, tanította biciklizni, horgászni vitte, meg kosárlabdázni, teniszezni. Voltak ritka alkalmak, amikor apja nem bírt az érzelmeivel, és könnyezni látták. Mike diplomakiosztóján és esküvőjén történt. Hosszú, őszinte beszélgetéseket folytattak még a kórházi ágynál is.
„Apám volt a legjobb barátom – mondta Mike elcsukló hangon. – Nagyon hiányozni fog az apám, de mint legjobb barátom még jobban fog hiányozni.”
A gyermekeknek szükségük van arra, hogy az apjuk időt töltsön velük. „Az elveszett apák” című könyvben a szerző egy olyan apáról ír, aki egy egész napot töltött a fiával horgászva. Aznap este ez az apa – egy nagyon befolyásos, fontos ember – ezt írta a naplójába: „Ma horgásztam a fiammal. Egy elvesztegetett nap.” A fia szintén vezetett naplót, miután hazaértek, ő is feljegyezte az élményeit. Ami kissé különbözött az apjáétól: „apával horgásztunk – életem legtutibb napja.”
A szülőknek meg kell tanulniuk meghallgatni a gyermekeiket.
Az említett előadóhoz egyszer egy sikeres üzletember ment tanácskozásra – tizennyolc éves fiával kapcsolatban kevésbé volt ugyanis sikeres. Elpanaszolta, hogy a gyerekét nem érdekli semmi, drogozik, és meglehetősen kétes alakokkal barátkozik. A kapcsolatuk annyira feszültté vált, hogy szinte már végleges összeveszésre került sor.
Az előadó azt javasolta az apának, vigye el valahová ebédelni a fiát – nem azért, hogy kioktassa vagy prédikáljon nekik, csak hogy meghallgassa. „A feladat az, hogy kifejezze, érdeklődik iránta.”
Következő héten újra jött az üzletember, hogy beszámoljon.
- Mit szólt a fiú?
- Hát… – kezdte az apa. – Azt mondta, egész végig arra várt, mikor bújik ki a szög a zsákból…
A fiú ara számított, hogy újra kioktatják, vagy elbeszélgetnek vele a viselt dolgairól, ugyanis mindig ez történt, amikor az apja beszélt vele. Teljes mértékben meglepte, hogy ezúttal nem akar mást, minthogy meghallgassa.
„Ismerek egy apát – folytatta az előadó –, aki otthon dolgozik. Mindennapos szokássá tette, hogy már az ajtóban üdvözli a gyermekeit, amikor hazaérnek a suliból, majd együtt bemennek a dolgozószobájába, leülteti őket, és ők elmondják, mi volt aznap a suliban. (Kamaszokról van szó!) Ez mindössze negyed órát vesz el az apa munkaidejéből, mégis nagyon szoros kapcsolatot tud így kiépíteni velük, és lehetőséget ad a számukra, hogy naponta megosszák vele az örömeiket, bánataikat és terveiket.
Lehet, hogy ez a módszer nem működőképes minden családban. De minden családban megtalálható az, ami működik, amivel készen állhatunk, figyelhetünk, és érzékenyek lehetünk, hogy tudjuk, mi is történik a gyermekeinkkel.
A gyerekek számára a szeretet a nekik szánt idő. Egyszer éppen egy könyvön dolgoztam, amikor Kati lányom besétált, és megkért, hogy segítsek levágni a körmeit.
Épp elmerültem a munkában, így ez volt az első gondolatom: Ez az utolsó dolog, ami most hiányzott…
Majd a második: Nem ártanak, ha tennéd is, amit tanítasz…
A harmadik pedig: Uram, segíts nekem ebben a dologban…
Végül félretettem a munkámat, remélve, hogy sikerül majd visszatalálni ahhoz az ihletett állapothoz, amiben éppen voltam, és segítettem a lányomnak megszabadulni a körmeitől. Rá kellett jönnöm, hogy Katinak nem egy manikűr-segédre volt szüksége, hanem az apja idejéből szeretett volna magának, jól éreztük hát magunkat együtt, és jót is beszélgettünk. Persze a Katit igazán érdeklő és számára fontos dolgok csak a vége felé kerültek elő. Időre volt szüksége ahhoz, hogy megnyíljon, s boldog vagyok, hogy rászántam ezt az időt. Kati legalább háromszor, de lehet, hogy négyszer is megköszönte később, hogy segítettem a körömvágásban. Szerintem nemcsak azért, mert azt üzentem neki ezzel, hogy fontos a számomra, hanem azért is, mert olyan apa voltam, akinél törődést és támogatást talált.”
Ezt kellene minden apának felismernie és megtanulnia.
