Evangélium Szent Máté könyvéből:
Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés, s beszélgettek vele. Péter ekkor azt mondta Jézusnak: »Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.« Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, s a felhőből egy hang szólt: »Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok«.Ennek hallatán a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. Jézus odament, megérintette őket és azt mondta: »Keljetek föl, és ne féljetek!« Amikor fölemelték a szemüket, senkit sem láttak, csak Jézust egymagát.
Amint lejöttek a hegyről, Jézus megparancsolta nekik: »Senkinek se beszéljetek a látomásról, amíg az Emberfia a halálból föl nem támad.«
Elgondolkodtunk-e már arról, hogy miért kellett Jézus színeváltozása a Tábor hegyen? Csak három tanítvány látta – és csak néhány percig – a mennyei dicsőséget és hallotta az Atya hangját, amit különben Jézus megkeresztelkedésénél is hallottak a Jordán folyónál. Ráadásul Jézus azt mondta nekik a helyről lejövet, hogy senkinek se mondják el, amit láttak, amíg Ő fel nem támad a halottak közül.
Jézus, amikor megtestesült, egy más világból, egy más valóságból jött el közénk. Az, ahonnan Ő jött, egy idő nélküli, örök, végtelen isteni világ, oda akar minket eljuttatni. hogy Arra, hogy azt körülírjuk, meghatározzuk, nincsenek szavaink, számunkra teljesen érthetetlen, leírhatatlan. Jézus egész tanítása idején küzdött azért, hogy az apostolokat és a hallgatóit elvezesse arra a felismerésre, hogy Ő az Istennek idő nélküli örök, boldog országáról beszél, nem pedig evilági jóléti birodalomról. Csak néhány helyet idézek, illetve említek meg az evangéliumokból.
Jézus megkísértésekor a gonosz mindenképpen egy hatalmas, igazságos, felszabadult világbirodalmat kínált fel, de evilági mulandó világhatalmat. Jézus ezt elutasította. (Mt 4, 8 11)
Péter apostol Cezarea környékén, a Mennyei Atyától felvilágosítva megvallotta Jézusnak isteni és messiási mivoltát. De annak lényegét nem fogta fel, mert amikor Jézus a szenvedéséről és feltámadásáról beszélt, Péter szembeszállt vele: „Dehogy történhet meg veled ilyen, hiszen te világ ura leszel!” Jézus akkor nagyon kemény szavakkal megfeddte Pétert. (Mt 16, 13-23)
Az utolsó vacsora után is az apostolok kardokkal akarták felállítani Isten országát. Jézus csak annyit mondott: „Elég!” És kimentek az Olajfák Hegyére. (Lk 22, 37-38)
Még a mennybemenetelekor is azt kérdezték Jézustól: „Uram, mostanában állítod helyre Isten országát?” (ApCsel 1, 6) Isten országa már akkor helyre állt, csak nem úgy, ahogy az apostolok gondolták.
Nagyon kellett a pünkösdi Léleknek a kiáradása, hogy mindez helyre álljon az apostolok és a tanítványok fejében.
Egész biztos, hogy a három főapostolnak azért kellett a látomás Tábor hegyen, hogy legalább ők megtudják, ha nem is értik, hogy Jézus nem földi birodalomról beszél, hanem egészen másról, egy olyan valóságról, ami semmi evilágihoz nem hasonlítható és nem mérhető. Nagyon valószínű, hogy ők tartották a többiekben is a lelket Jézus halála és föltámadása után, hogy együtt maradjanak és imádkozzanak.
Számunkra milyen jelentősége van a táborhegyi eseménynek? Mi nem láttuk, nem hallottuk, és nem éltük meg azt, ami ott történt. Csak hírből tudjuk, ha olvassuk az evangéliumban, vagy halljuk felolvasva a szentmisén.
Be kell ismernünk, hogy mi ugyan olyan nehezen tudunk elrugaszkodni az evilági, földi valóságtól, mint az apostolok. Megtanultuk, mert tanították velünk, hogy van örök élet, de amihez igazán ragaszkodunk, az ez a mostani életünk. Ezért gyászoljuk az elhunytainkat. Imádkozunk ugyan az örök üdvösségükért, de kevesen mondhatjuk, hogy szívből örülünk annak, hogy az örök boldogságban, Isten örök hajlékában van az elhunyt hozzátartozó, különösen, ha az fiatalon vagy tragikusan halt meg. Nincs vonzalom bennünk az örök boldogság után, esetleg csak száraz tudás, nem vágyakozunk utána, esetleg csak bizakodunk, hogy talán eljutunk oda.
Miránk is nagy hatással lehet a táborhegyi esemény, ha elcsendesedünk és próbáljuk magunkat odahelyezni a három főapostol mellé a hegyre. Csak néhány percig látták Jézust, Mózest és Illést megdicsőülten. Ők nem voltak részesei a dicsőségnek, csak látták. Le sem tudták írni, amit láttak, csak dadogtak a fényről, fehérségről, ragyogásról. Az egész mégis olyan lenyűgöző volt, hogy ott akartak maradni. Gondoljunk bele, hogy milyen hihetetlenül megragadó, gyönyörű, minden elképzelést meghaladó lesz, amikor ebből a mulandó, nyomorúsággal teli valóságból, a halálunk pillanatában örökre megnyílik számunkra az a boldog valóság. Nemcsak látni fogjuk, hanem bennünk is beteljesedik. Ha merünk erről sokszor elcsendesedve elmélkedni, vagy ha meghallgatunk valahány tanúságtételt azoktól, akik átéltek halál közeli élményeket, talán vágy is támad bennünk, hogy eljussunk oda, és nem marad meg bennünk az a száraz tudás, hogy talán van örök élet.
A temetési szertartásban, a sírhoz induláskor van a következő szöveg: „Testvéreim! Fájdalommal, de Isten akaratában megnyugodva és a feltámadás reményében kísérjük…” Nagyon sokszor az az érzésem, látva a gyászolókat, hogy oda kellene mondani, legyen meg Isten akarata, mert úgy sem tehetünk semmit. Ha tehetnénk valamit a halottunkért, nem lenne meg az Isten akarata.
Nyilván nem nevetgélünk a temetéskor. A halál annak az életnek a vége, amit Istentől kaptunk. Elveszítünk valakit, szülőt, gyermeket, házastársat, barátot. Az elhunyt végérvényesen hiányozni fog a családból, a társaságból. A baj az, hogy itt megállunk. Legördült a függöny, vége az előadásnak, lassan kialszanak a fények a színházban, és megy az élet tovább. Nagyon sokunkban nincs semmi a függönyön túl.
Nem a gyászt, nem a veszteség felett érzett fájdalmat kell megszüntetni, hanem hozzá kell adni a táborhegyi esemény vigaszát, örömét, a végső győzelem diadalérzését, amit Jézus kereszthalála és feltámadása hozott meg mindegyikünk számára.
