Kedves atya, rá kellett ébrednünk, hogy a vejünk veri a lányunkat. Másik városban élnek, a távolság miatt ritkán látjuk őket. Idővel mégis kiderült, hogy nem csak üvölt a gyerekemre. Időnként megpofozta, ha nem tetszett neki, amit a lányunk tett vagy mondott. Titokban volt ez előttünk tartva. Aztán idővel rájöttem és a gyerekből is kibukott. Zokogva mesélt, de akkor válni még nem akart. Azt mondta, így is szereti a férjét, vele akar maradni. Azóta mintha néha gondolkodna azon, hogy mégse marad vele. Féltem őt, és nem tudom, mit is tehetnék. Beleavatkozzak vagy ne? Menekítsem ki innen? Vagy beszéljek a vejemmel?
Beleavatkozzon-e vagy ne? Kényes kérdés. Szabad-e a szülőnek beleavatkozni gyermeke házasságába? Ha igen, van-e a szülőnek bátorsága, van-e ereje küzdeni gyermeke erőszakos házastársával?
Ha én lennék egy ilyen szülő, és az én gyermekemről lenne szó, akkor habozás nélkül beleavatkoznék és felvállalnám a küzdelmet. Ha szeretünk valakit, akkor féltjük is, és minden áron meg akarjuk menteni a bajtól. A szülői szeretet olyan, hogy az apa, az anya az égő házba is berohan, csak hogy kimentse gyermekét a tűzhalálból. A szeretetből fakadó féltés, ami még a halálfélelemtől is erősebb, adja neki a bátorságot és az erőt, hogy kockáztassa a saját életét.
Az apa védelem egyik legemlékezetesebb eseménye az 1992-es barcelonai olimpián történt.
A Nagy-Britannia színeiben versenyző Derek Redmond a legjobb úton járt élete nagy álmának beteljesülése felé: hogy olimpiai aranyat szerezzen. Sikerült bejutnia a 400 méteres síkfutás elődöntőjébe, s ahogy eldördült a startpisztoly, nagyszerűen rajtolt. Élete legjobb idejét futotta, de mikor a célegyenesbe ért, hirtelen égő fájdalmat érzett a jobb lábában. Arccal előre elesett – a verseny véget ért Derek számára.
Nagy nehezen lábra állt, mielőtt az orvosi csapat odaért volna hozzá. Bár már mindenki lehagyta, mégis féllábon ugrálva elkezdett a cél felé haladni, a fájdalom és a csalódottság könnyei pedig elöntötték az arcát. Látszott rajta, hogy szilárdan elhatározta, azért is befejezi a versenyt. Egyszer csak egy férfi tört át a pálya szélén álló biztonságiak között, és felrohant a pályára. Derekhez érve átölelte.
– Nem kell ezt csinálnod - mondta Jim Redmond könnyes arcú fiának.
– De kell - felelte elszántan Derek.
– Nos - bólintott az apja -, akkor együtt fejezzük be.
Vállára vette a fia kezét, elhajtotta az addigra odaérő biztonsági embereket, majd együtt, botladozva, minden méterért megküzdve végigmentek a pályán.
A nézők először teljesen elhallgattak a szokatlan esemény láttán. Majd, egyikük a másik után, sorra felálltak és éljenezni kezdtek a fiú elszántságát és az apa segítőkész támogatását látva.
Egy családapa ezt így kommentálta: „Milyen sokszor maradtam a lelátón, mikor is gyermekem segítségére kellett volna sietnem! Túl sokszor, sajnos, ezt be kell ismernem. De ha gyermekeink menedékévé akarunk válni, az azt is jelenti, hogy oda kell futnunk melléjük, nem azért, hogy vigyük őket, hanem hogy melléjük állva együtt nézzünk szembe a fájdalommal és a csalódással. „Együtt fejezzük be”, nem törődve a többiekkel, a kritikus hangokkal. Ez akár kockázatos is lehet, akár ostobaságnak is tűnhet kívülről, mégis megéri, amikor a gyermekünk ezt mondja:
- Köszönöm, apa, te tényleg az én védelmezőm vagy...”
A fenti esetünkben egy anyának a felnőtt lánya került életveszélyes helyzetbe a házasságában. A lány szülei megtudták, hogy a vejük veri a lányukat, időnként megpofozza, ha az neki valami nem tetszőt mond vagy tesz, és ezt most már a lány nem is titkolja a szülei előtt, zokogva panaszolja el nekik, és a válás gondolata is felmerül benne, de ezt elhessegeti, mert még mindig szereti a férjét. Az anya indokoltan félti a gyermekét, mert világosan látja, hogy ennek nem jó vége lesz, a lánya részére ez a házasság tragédiába fog torkollni.
Ez már a családon belüli erőszak kategóriájába tartozik. Az erőszakot a gyakorlatban tágan kell értelmezni: beletartozhat a lelki terroron túl szidalmazás, verekedés, súlyos testi sértés, életveszélyes fenyegetés stb. A családon belül történnek a legsúlyosabb bántalmazások. Az erőszakoskodó családtag mindig úgy érzi, hogy neki joga, hatalma – testi, lelki, anyagi vagy jogi dominanciája – van az ő tulajdonával, kénye-kedve szerint bánhat a hozzátartozójával, ütheti-verheti, kínozhatja, és még megölheti is, ha az nagyon útjában van. Az abortáló nők is így indokolják meg a magzatuk meggyilkolását: „Ez az én testem, az én tulajdonom, ezért tehetem vele, amit akarok!” Ugyanígy érvelnek az erőszakoskodók: „Az én házam az én váram, az én birodalmam, itt az úr én vagyok: reszkessen mindenki, aki nem akar az én szolgám lenni!” Ezért a családon belül nincs könyörület, nincs kímélet, nincs kegyelem; ha ott az indulatok elszabadulnak, akkor ott nincs mentség, nincs védelem, nincs biztonság, ott csak életveszély van.
Hogyan avatkozzon bele az anya a lányának szerencsétlen házasságába? Úgy, hogy a legnagyobb érdeklődéssel és együttérzéssel mindig meghallgatja lánya panaszait. Ezzel kimenekíti lányát a titkolózásból, a magába zárkózásból és az állandó rettegésből. Ha az egy megértő valakinek kiöntheti a lelkét, akkor felére könnyíti bajainak terhét. Az anya ezután taníthatja lányát a krisztusi türelemre és a krisztusi ellenségszeretetre. Ha a lánya ezt megszívleli, akkor teljes könnyedséggel el tudja viselni férje erőszakoskodást. Ugyanakkor ezzel, és csak ezzel pozitívan hathat férje szeretetlenségére. Ez az egyetlen magatartás, amivel a rossz embert jóvá lehet tenni.
Ha nem következik be semmilyen javulás, akkor az anya menekítse ki a lányát ebből a börtönből. Nyugtassa és biztassa, hogy váljon el, ne maradjon ennek a rossz házasságnak a poklában, nehogy elvesszen benne. Közben nyissa meg előtte saját házának ajtaját, biztosítsa arról, hogy a szülei igazán szeretik őt, befogadják és védelmet, biztonságot nyújtanak neki.
Az anya a vejével ne beszéljen. Ilyesmit csak az apa tehet meg, aki mint férfi beszélne a férfival, ami fegyelmezést, rendreutasítást jelent. Egy anya csak könyörögni tud, de egy büszke férfikőszívet a női könyörgés nem tud megpuhítani. Ez a férj ugyanis nem szereti a feleségét, habár az minden bántalmazás ellenére továbbra is szereti őt. Ez a nem szeretés pedig megkeményíti a szívet, ami abban áll, hogy egyre durvább, egyre kegyetlenebb, egyre gonoszabb lesz. A szeretet az emberben nem egy változatlan állapot, hanem egy élő mozgatóerő: vagy halad előre, és egyre nagyobb, finomabb, tökéletesebb lesz – a végén ezerarcú; vagy halad visszafelé, és egyre kisebb, gorombább, kíméletlenebb lesz – a végén ördögi. Egy ilyen visszafejlődés lehet ebben a férjben, amit semmilyen anyai könyörgés nem képes visszafordítani. Csak egy apának a férfias ráijesztése tehetné meg, és az is csak akkor, ha ez a lecsúszás nem jutott olyan mélységbe, ahonnét nincs visszaút. Onnét csak az isteni mindenhatóság hozhatja vissza, ezért a megtéréséért végzett imádság az utolsó eszköz, amivel meg lehetne menteni ezt a pokoli házasságot.
