A Nyári Játékok fennállásának tizenegyedik évében nagyon nehéz bármi újat is mondani, megfogalmazni a vajdasági magyar fiatalok népünnepélyéről, mert bizonyos tekintetben elmondatott már minden, amit tudni kell a rendezvénysorozatról. Szerény véleményem szerint a sokunk számára sorsdöntő kétezredik év elején senki sem gondolta komolyan, hogy ugyan rövid időre is, de évente egy alkalommal sokak számára a zentai Népkert lesz a világ közepe. Jól emlékszem, akkoriban többen megmosolyogták Zsoldos Ferencet, a rendezvény szellemi atyját és sokáig főszervezőjét, amikor az utcán kopott kerékpárján pedálozva „terjesztette az igét”, vagyis minden ismerőst arra buzdított, hogy jelenjen meg az első alkalommal megrendezett játékokon, amelyen még nem a nagy rockzenekarokon volt a hangsúly, hanem a játékon, az együttléten és az önfeledt szórakozáson.
Ekkor még nem kellett a vajdasági fiataloknak hónapokon keresztül takarékoskodniuk a beugróra, hanem csak össze kellett rántaniuk a társaságot és megindulniuk a nagy vajdasági rónán, hogy egyszer Zentára érkezzenek, ahol néhány napig megfeledkezhettek a hétköznapok gondjairól. Azóta persze nagyot változott a világ, s valamilyen szinten megváltozott a rendezvény jellege is. Valljuk be őszintén, az utóbbi időben igencsak háttérbe szorultak a csapatjátékok meg a kulturális rendezvények, s elsősorban a különböző együttesek koncertjei és a lemezlovasok fellépései kerültek előtérbe. Ez persze még nem azt jelenti, hogy nem érdemes néhány napra elruccanni Zentára, hogy a népkerti fák hűsében lazítsunk egy kicsit, hogy barátkozzunk, vagy pedig talán azért, hogy egy buli- és csókmámoros éjszaka után a pirkadat ölelésében egy asztalnál megkíséreljük megváltani a világot. Mert a játékok elsősorban az ismerkedésről, a bulizásról, az eszmecseréről szól még most is.
Egyáltalán nem tudni, hogy az elmúlt 11 évben hány életre szóló barátság, szerelem kötődött a rendezvény ideje alatt, ahogyan nincsenek feljegyzések arról sem, hogy a játékok hatására mennyien vették fontolóra, hogy amikor felnőnek, ők is valami hasznosat szeretnének tenni a közösségükért, de tény és való, hogy amennyiben a népkerti fák és virágok mesélni tudnának, mindenképpen izgalmas történetek kerekednének ki.
Valószínűleg most sok idős zentai és környékbeli gúnyosan vigyorog naivitásomon, de véletlenül sem szabad lebecsülni ezeket a fiatalokat, akik néhány nap erejéig csupán jól szeretnék érezni magukat, egy időre meg akarnak szabadulni az őket erővel irányítani szándékozó okostóniktól, a saját gyermekszoba nélkül felnőtt, internetet erőszakoló megmondóemberektől, a falusi szemétdombon kapirgáló, kopasz nyakú vezérkakasoktól, s mindattól, ami év közben nyomasztja őket. Az pedig, hogy öt napig én sem igazán fogok majd aludni a Népkert irányából hallható zsivajtól, különösebben nem érdekel s nem is izgatom magamat emiatt, mert tisztában vagyok azzal, hogy rövid időre ugyan, de sokak számára Zenta lesz a világ közepe, mivel a játékokat követően az idelátogató fiatalok egész éven keresztül mesélni fognak az itt átélt élményeikről, s sokaknak még az unokáik is emlegetni fogják a játékokat, amely a legendás Bacsó-film, a Tanú főhőse, Pelikán elvtárs után szabadon ugyan egy kicsit sárgább, egy kicsit savanyúbb, de a miénk!
