Üdvözlőtáblát állítanak épp
A mai Drea 1904 és 1911 között jött létre, zömmel magyarok lakják, mintegy hatszázan. Nevét a földbirtokos Kaćanskiról kapta, akinek kocsmája volt itt, és az volt a szokása, hogy gyakran dörzsölte a szemét. Trlja – mondta a szerb, amit a magyar ember nemigen tudott kimondani, így lett belőle treja, majd Drea. A magyarul is kitűnően beszélő Lazar Kaćanskit aztán már mindenki csak Drea Lázó bácsiként emlegette.
Drea amellette lévő, az első világégést követően főleg Boszniából jött telepesek által létrehozott Mileševóval egy helyi közösséget alkot, és húsz kilométerre fekszik Topolyától, Óbecsétől és Szenttamástól is. Egy kurta, köves zsákutcát leszámítva a falu minden utcája aszfaltozott, azt gondolhatnánk, módos, szorgos és ügyes emberek lakják. A jó földjének köszönhetően korábban virágzó kis falu azonban ma már szinte csak tengődik: fogyatkozik a fiatal családok száma, sokan szociális segélyből és adományokból élnek, az emberek egy része pedig a közelben lévő újfalui (Novo Selo) mezőgazdasági birtokon dolgozik.
Horváth Lajos
Egészen a közelmúltig itt dolgozott Horváth Lajos is, ő ma már családi vállalkozást vezet, fóliás konyhakerti veteményeket és virágokat termeszt:
– Az év elején hagytam ott a kombinátot. 12 évvel ezelőtt még kicsiben foglalkoztunk ezzel, lassan fejlődtünk és ma már csak ebből élünk, egyelőre szerényen. 1000 négyzetméter van nálam fóliával befödve, de jövőre többet tervezek. Kölcsönt is vettem föl a fejlesztésekhez, a jövő hónapban kezdem visszafizetni.
Lajos és felesége ebben látják a jövőjüket, de a faluban kevesen mernek hasonló vállalkozásba fogni – sajnos messze vannak minden nagyobb várostól, kellene egy fölvásárló, talán akkor többen is bekapcsolódnának a termelésbe.
Rácz Szabó Irén
– Néhány kivételtől eltekintve kihalt az emberekből az ambíció, a kezdeményezőkészség, a vállalkozó szellem – ezt mondja Rácz Szabó Irén nyugalmazott pedagógus. Irén Dreán született, 12 évig itt volt tanítónő, majd elkerült Óbecsére. Évek múlva visszajött szülőfalujába, most a Lurkóház mindennapjaiból veszi ki részét. – Néhány fiatal család megmutatta, hogy sok munkával ilyen nehéz körülmények között is lehet haladni, kibérlik még a szomszéd kertjét is zöldségtermesztésre, de sokan nem élnek még a kínálkozó lehetőséggel sem. A szép, nagy portákon sok helyütt derékig ér a gaz. Egy időben megszervezték itt a főzelékfélék átvételét is, arra sem volt jelentkező – fűzi hozzá Irén.
A szegény sorsú gyerekek napközis otthonát, a Lurkóházat Vreckó Mária Marisztella gunarasi tisztelendő nővér kezdeményezésére dr. Harmath Károly szerzetesrendi főnök és a Poverello Alapítvány segítségével létesítették néhány évvel ezelőtt. Adományokból tartják fenn magukat, az utóbbi időben egyre nehezebben. Irén a szabadkai Huzsvár Csík Ildikóval többek között egészségügyi, étkezési és munkaszokásokra is próbálja nevelni a gyerekeket, de a család nélkül ez kevés. A sokgyerekes családokban – és ilyenből sok van a faluban – kevesebb idő és figyelem jut a gyerekekre, alig van kommunikáció közöttük: volt olyan elsős, aki nem tudta felsorolni a családja tagjait vagy nem tudta a nagymamája nevét… Önkéntesek és új élmények kellenének a lurkóknak. A nyáron egy lánnyal magvakból, gyöngyökből képeslapokat készítettek a gyerekek, egyszer az Újvidéki Színházból is ellátogattak ide, és kétszer gitártáborba is eljutott három-három kisgyerek – többre nem futotta.
– 12 évig dolgoztam itt korábban, soha nem volt gondom egyetlen szülővel sem – mondja Irén, amikor arról kérdezem, miben más most itt az élet. – Ha problémám volt a gyerekkel, nyíltan beszélhettem róla a szülővel – megköszönték, intézkedtek. Ma – tisztelet a kivételnek – nem mondhatom el a szülőknek, ha a gyerek lusta vagy hanyag. Régen úgy engedte el a szülő a gyerekét az iskolába, hogy „panasz ne legyen rátok”, és a tanítókat is tisztelték, de manapság annyira szabadosan élünk, hogy se Istent, se embert nem tisztelünk. Én nagyon szerettem a munkámat, tanulási problémákkal küszködő gyerekekkel foglalkoztam, és jó volt a szülőkkel együtt dolgozni. Ma a szülő-gyerek-tanító kapcsolatában több bizalomra, figyelemre és megértésre lenne szükség, hiszen közös a cél: hozzuk ki a gyerekből a legjobbat.
A faluban sok a magányos, idős ember van, egyre több az üres ház, a felnőtt gyerekek pedig vagy szétszóródnak a nagyvilágban vagy szociális segélyből, esetleg alkalmi munkából tengődnek.
– Szeretem a dreasi embereket, de nem becsülik kellőképpen a tudást. A szomszéd faluból, Mileševóról orvosok, ügyvédek, jogászok, közgazdászok, tanárok kerülnek ki, igaz, ők zömmel el is mennek a faluból. Nekik természetes, hogy a gyerekek továbbtanulnak és összetartanak, segítik egymást – mondja a nyugdíjas pedagógus.
Boja András
Azt meséli, beléjük mindig azt sulykolták, Drea kevésbé fontos. Valóban: a helyi közösség hivatalos központjaként Mileševo van feltüntetve, és egy időben minden hivatal is ott volt. Az egészségház már a két település között épült fel, és idővel Drea szélére került a helyi közösség is. A „dreasiak” most azt fogják kezdeményezni, hogy a helyi közösség nevébe is bekerüljön a falu neve – múltja is, területe is nagyobb, megérdemelne ennyit a falu – teszi hozzá Boja András, a helyi közösség tanácsának az elnöke.
Irén azt mondja: nem látja a falu jövőjét. Neki még 20 diákja volt az első osztályban, 1972-ig nyolcosztályos iskola működött itt, most – 2-2 összevont tagozaton – összesen 23 gyerek jár alsó osztályokba. Dreán ma sok az olyan többgyermekes, szegény sorsú család, amelyekben a szülők elhanyagolják a gyerekeket – többen közülük emiatt kerülnek később ún. speciális iskolába, Óbecsére.
András szerint a „lesajnált” speciális iskolásokból sokszor épp a környezet csinál problémát: ezek a gyerekek nem tanulnak meg helytállni, hivatalos ügyet elintézni, kérvényt kitölteni. Ő egyszer egy ötgyermekes fiatalasszonyt kísért el szociális segélyt kérvényezni – az anyuka annyira félénk és elesett volt, hogy remegett a keze, amikor aláírta a nevét. Az ilyen problémákra lenne megoldás egy falugondnok. Azt is mondja: jó ügyért mindig össze tudott fogni a falu.
Fehér Erika és a két legkisebb gyermek
A faluban a legtöbb gyereket Fehérék nevelik, kilencen vannak 6 és 17 év között. A parányi ház szegény, de rendezett. A kicsik még Dreán járnak óvodába, iskolába, a többiek Óbecsére, a speciálisba. A legidősebb már dolgozik, alkalomszerűen. A 11 fős családnak havonta 5000 dinár kell csak kenyérre, 7000 a szociális segély. Adományokat több-kevesebb rendszerességgel, külföldről kapnak.
Amikor arról kérdezem Erikát, az édesanyát: milyen jövőt képzel el a gyerekeinek, azt mondja, a legszebbet. Van, amelyik a nyolcadik után tovább akar tanulni. Ő (is) Óbecsére megy majd. Ahogy ő mondja: a „gyengébb” iskolába.
