A XX. század elején, 1923-ban épült fel Kishegyesen a Pecze-kastély. A falusiak szemében kastélynak tűnő vidéki kúriát Pecze Ferenc jómódú földbirtokos építette lányának, Babának. A Pecze család története, sajnos, szomorú véget ért, Baba meghalt mielőtt beköltözhetett volna toronyszobájába, a második világháború után pedig a kommunisták elvették a családtól a kastélyt. Azóta volt szövetkezeti tulajdonban, birtokolta a helyi vadászegyesület, legutóbb pedig a Wienerberger cég vásárolta meg a helyi téglagyárral együtt.
Mihály a „hálószobában”
A vállalatnak nem az épületre van szüksége, hanem az alatta lévő földet akarja felhasználni blokkgyártáshoz. A gazdasági válság és a gyárban beállt kényszerszünet kicsit hátráltatja az egykori kúria pusztulását, de az épületet már semmiképp sem lehet megmenteni. Először a tető pusztult el, majd a falak, s idén valakik szétverték a padlót is. Nem puszta erőfitogtatás motiválta ezeket a sötét, lovaskocsin száguldozó fantomokat, hanem a padlót tartó vasszerkezet, aminek szép ára van az ócskavaspiacon.
Meglepő módon a pusztulás tetőpontján új ura akadt a Pecze-kastélynak. Maga Pecze Ferkó sem gondolta volna, hogy borospincéjében egykor emberek fognak lakni. A másfélszer kétméteres pincécske magassága éppen csak másfél méter, ám mégis két lakója akadt. Már a tavalyi telet is itt töltötte Puskás Mihály és élettársa, Mariska. Mihálynak nem ez az igazi neve, de a faluban csak így ismerik. Párjával együtt halmozottan hátrányos helyzetűek, de csak a férfi kap segélyt. Mihályék szívesen láttak ideiglenes, téli lakukban, ahol elképesztő körülmények között kénytelenek tengetni mindennapjaikat. Két régi matrac, két rossz kályha, némi betontörmelék és egy kevéske személyes holmi alkotja összes ingóságukat. Mihály rögtön arról kérdezett, hogy tudok-e szerezni egy rossz kályhát, mert egyik kályhájukat sem tudják használni. Másikat nem tudnak venni, mert a segélyből kenyérre és néhány apróságra futja, cigit már a falubeliektől szoktak kérni. Néha hívják szemetet hordani és kerti munkákhoz, de egyre kevesebbet, mert az emberek kis traktorral szántanak és nem kell ásni, panaszolja Mihály. A pár hátrányos helyzetét az is nehezíti, hogy nem tudnak számolni és a pénzt sem ismerik. Emiatt gyakran függnek más emberek jó szándékától, ebből viszont manapság nagy hiány van.
Arra a kérdésre, hogy miért költöztek az egykori kastély borospincéjébe, Mariska kurtán azt válaszolta, hogy „nincs hun lakni”, majd hozzáfűzte, hogy már megszokta ezeket a körülményeket. A szüleinek sok gyereke volt, és megszokta, hogy nélkülözni kell, meséli. Mihály közben vágott dohányt vett elő, és újságpapírba csavarta. „Most nincs rendes papír” – mondta, mintha teljesen magától értetődő lenne a dolog. Arról is hasonló természetességgel mesélt, hogy esténként benejlonozzák a pince bejáratát, mert különben nagyon hideg lenne. Így, állítása szerint, még télen sincs hideg. Mihályék a világítást is igen sajátos módon oldották meg, mivel nem mindig jut gyertyára. Egy edénykébe zsírt raknak, abba egy darab rongyot és meggyújtják. A zsírmécses is jó, ha nincs más.
Mariskától megtudtam, hogy az emberek étellel és egy kis pénzzel szokták kisegíteni őket, de nem mindig. „Aki bír, az segít” – mondja közben Mihály jóhiszeműen. Azt is elárulja, hogy a szociális központban nem nagyon szokott „követelődzni”, mert azt mondták neki, hogy bevitetik a bácskossuthfalvi Otthonba.
– Inkább nem követelődzök, de oda én nem megyek! – mondta indulatosan, majd határozottan kijelentette, hogy jól érzik magukat a pincében. Ezt Mariska is megerősítette, de még hozzáfűzte, hogy a környékbeli gyerekek néha piszkálják őket.
Végezetül azt kérdeztem Mihálytól, hogy baj lesz-e, ha történetüket „beleteszem” az újságba?
– Nem baj, hadd tudják meg! – válaszolta.
