A Nagybecskerek közelében levő óécskai (Stajićevo) mezőgazdasági birtokon – meghurcoltatásuk helyén – járt a napokban az egykori vukovári hadifoglyok küldöttsége. A látogatás nagy publicitás nélkül zajlott, a célja pedig az emlékezés, a megbékélés és az volt, hogy az ilyen esetek soha többé ne ismétlődjenek meg. Az egykori foglyok kifejezték óhajukat, jelöljék meg a tábor helyszínét, hogy emlékeztessen a jövő nemzedékeinek.
A horvát küldöttségben volt Zoran Šangut, a Vukovár 1991. jogászegyesület elnöke is, amely az egykori Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnök feltárásával foglalkozik. Az egyesület tavaly május 22-én bűnvádi indítványt juttatott el Vladimir Vukčevićnak, a háborús bűnökkel megbízott szerbiai ügyésznek, követelve, hogy induljon eljárás az óécskai, a toráki (Begejci), a mitrovicai, a niši és a belgrádi fogolytáborok működtetésének a kivizsgálására. Mladen Bajić, a Horvát Köztársaság állami főügyvédje hamarosan eljuttatja Vukčevićnak az eddig begyűjtött bizonyítékokat (mint a montenegrói Morinje fogolytábor esetében). Šangut szerint eljött az ideje annak, hogy mindenki feleljen a háborúban elkövetett tetteiért, függetlenül attól, hogy azt Horvátországban, Boszniában vagy Szerbiában követte el. Mint kihangsúlyozta: minden egykori jugoszláv utódállamnak meg kell tisztulnia ezektől az emberektől. Elmondta azt is, hogy az óécskai fogolytábor nem minden őre követett el háborús bűnöket, de azt állítja, hogy szemtanúja volt nem csak a foglyokkal szembeni embertelen bánásmódnak, hanem gyilkosságoknak is. Miután 1991. november 19-én letartóztatták, egy hónapot tartották fogva Óécskán, aztán két-két hónapot töltött Nišben és Mitrovicán. Függetlenül attól, hogy ehhez a vidékhez kellemetlen emlékeik kötik, Nagybecskerek szerinte szép város, és azt reméli, hogy még lesz alkalma ellátogatnia ide.
– Azért jöttünk el ide, hogy megüzenjük: soha többé ne legyenek Európában fogolytáborok. Azt hittem, hogy a jasenovaci és az auschwitzi fogolytáborok, az emberiség nagy szégyenei az utolsók, amelyek megtörténtek, aztán a 20. század végén újra megtörténtek Szerbiában, akárcsak Bosznia-Hercegovinában – mondta Zoran Šangut.
A látogatás alkalmával emlékeztettek arra, hogy a Vukovár 1991. egyesület volt az, amelyik 2005-ben kitüntetésre javasolta a szerb nemzetiségű Aleksandar Jeftićet, aki az óécskai táborban 150–200 vukovári védőt mentett meg. Amikor az egyik parancsnok megbízta, hogy a foglyok közül válogassa ki a szerbeket (mert, hogy azok is voltak), ő sok horvátot is átjuttatott a másik istállóba, ahol a szerbek voltak elhelyezve. Többek között Zoran Šangutot is. Ezért a nemes cselekedetéért Aleksandar Jeftićet egy hónappal ezelőtt Stjepan Mesić, a Horvát Köztársaság elnöke kitüntette.
Predrag Matić, Vukovár egykori védője úgyszintén egy hónapot töltött Óécskán. Szerinte a fogolytáborok létrehozása a délszláv háborúk szégyene. De mivel a háborús bűnök nem évülnek el, ezért az elkövetők előbb vagy utóbb felelni fognak tetteikért. Szerinte nem vitás, hogy a tábor szervezője a Jugoszláv Néphadsereg volt. Hiába keresztelték át mostanára gyűjtőtáborrá ezeket a létesítményeket, amikor nagyon sok mindenben a fogolytáborra emlékeztettek (szögesdrót, a foglyok pszichikai és fizikai kínzása, gyilkosságok).
A Vukovár eleste után Torákra és Óécskára szállítottak több mint 2500 foglyul ejtett horvát nemzetiségű polgárt, akiket hónapokig embertelen körülmények között tartottak fogva. Elsősorban Vukovár környéki horvátok voltak, de voltak közöttük romániai és vajdasági horvátok, koszovói albánok és néhány külföldi állampolgár is. Horvát források szerint a foglyok között voltak gyerekek is. A férfiak átlag életkora 15–75, a nőké pedig 30–75 év között volt. A foglyokat bántalmazták, a nőket molesztálták. Nagy a valószínűsége annak, hogy ezek az emberek nem vettek részt a fegyveres összetűzésekben. A foglyul ejtett horvát katonai alakulatok tagjait nyilvánvalóan szigorúbban kezelték, kihallgatásuk börtönökben folyt.
Szinte alig van hivatalos és pontos adat a két táborról. Mindkettő ideiglenes jellegű volt és faluszéli jószágtelepeken létesültek. Szögesdróttal voltak bekerítve, és mivel késő ősz volt, maguk a foglyok deszkázták be az ólak ablakait, hogy meg ne fagyjanak. Nyilvánvaló, hogy katonai személyek könnyen megszökhettek (volna) innen.
Ezeknek a táboroknak nálunk még ismeretlen a története, tagadják létezésüket is. Milan Panić miniszterelnök a horvátokkal 1991 végén kötött „mindenkit-mindenkiért” név alatt szerződést, melynek értelmében a két fogolytábor lakói hazakerültek.
