Lehettek volna hősök a csatatéren – lettek bosszú által vértanúk Aradon. Az előbbi velejárója mindenféle bátran vívott harcnak, így a forradalomnak is, az utóbbi kényszerű vállalása a halálnak egy eszméért: esetükben a magyar szabadságért. Pedig volt köztük német, örmény, osztrák, horvát és szerb is. A császári hadseregből korábban kilépett vagy a szolgálatot a szabadságharcért föladó katonatisztek ők, akik meggyőződésük hívására az „igaz ügy” mellé álltak, bár ezzel uralkodójuk ellen fordultak.
Gáspár András tábornok, aki később kegyelmet kapott, így emlékezett az ítélethirdetésre: „Olyan büszkén fogadták a halálos ítéletet, mintha csupa dicséretet olvastak volna fel előttük. A kihallgatásoknál, amikor még remélték, hogy javítanak sorsukon, talán szelídeknek mutatkozának, de most: mindegyik egyszerre úgy megkeményedett, mint a gránitszikla.”
A sértett fiatal császár, a tizennyolc éves Ferenc József a kegyetlen Haynau által bőven osztotta a halált, azért is, mert az orosz cár katonái előtt tették le a fegyvert, nem pedig az osztrákok előtt. Az orosz fővezér három nappal később hiába kérte megbocsátásra a császárt: „Hangozzanak el felséged trónusának magasából a megbocsátás és feledés szavai.” Sőt Miklós cár sem járt sikerrel, amikor kegyelmet igyekezett elérni.
A halálos ítélet érthető, miként a császári kegyelem is az lett volna. Helyébe a bosszú és a megfélemlítés lépett.
Így lett 1849. október 6-a a magyar történelem tragikus napja. Azon a napon a nép „roppant tömegekben” zarándokolt a kivégzések helyszínére, sírva és imádkozva. Most, a gyásznapon pedig – százhetvenhárom év múltán is – Kárpát-medence-szerte fejet hajt a magyarság a szabadságharc áldozatainak: hőseinek, vértanúinak és hős vértanúinak emléke előtt.
