Ha kajánkodó kedvemben lennék, azt is mondhatnám, magam sem tudom, minek örüljek jobban: annak-e, hogy büntetett előéletű lett az elnökünk, vagy annak, hogy ezt a büntetést az alkohol miatt kapta. Arról van szó, mint ismeretes, hogy államfőnk nemrégiben, a szerb–román meccset követően a díszpáholyban felhajtott egy pohár pezsgőt a szerb csapat sikerére. A törvény pedig, mint tudjuk, tiltja az alkoholfogyasztást a stadionokban és környékükön. És a törvény nem ismer kivételt (legalábbis ezt a látszatot kell kelteni), vagyis nem érvényesülhet a római mondás, miszerint „amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek”. Nyugaton is megtörténik, hogy e látszat kedvéért megbüntetnek egy-egy politikust, kiemelkedő közéleti személyiséget.
A jobb ízlésűek persze megmosolyogják ezeket az eseteket, mert tudják, nem azért van a példás szigor, hogy lesújtson a hatalmasságokra, hanem azért, hogy a hatalmasságok ejnye-ejnye jellegű megbüntetésével drákói szigorral büntesse a hétköznapi embert. A stadionok esetében sem volt mindig ilyen a helyzet. Annak idején belgrádi tudósítóként Lajos barátommal, aki az Autokomanda környékén lakott, és késő este meghívott egy italra, ezt a Partizan stadionjában működő kiskocsmában fogyasztottunk el. Késő este pedig csak néhány ilyen kiskocsma tartott nyitva még a fővárosban is. De a hetvenes években ezeknek a kiskocsmáknak a működtetésével is támogatták a csapatokat. (Barátom tudni vélte azt is, hogy jobb lesz a Partizán stadionjában darvadoznunk, mert a zvezdások sokkal keményebbek. A Partizan színeiben egyébként is mindig játszott egy-két magyar, így, mint mondta, nem tekintenek bennünket idegennek.) Az ember talán nem is azzal száll vitába, hogy az igazságszolgáltatásnak vaknak kellene lennie – aki vétett, bűnhődjön-alapon – hanem e szabályok álnoksága miatt.
Egyre-másra születnek ugyanis az úgynevezett európai törvényeink, amelyek – mint mondjuk a közlekedéssel kapcsolatosak – az egy-két ezres eurós nyugati átlagfizetéshez szabják a szabályokat, és nálunk is büntetik azt például, akinek 15 évnél öregebb kocsija van, mégpedig azzal, hogy évente kétszer kell műszakiztatnia. Jobb helyeken ezzel az autóvásárlást ösztönzik, nálunk a szerencsétleneket büntetik, hiszen minden második autó legalább ilyen korú. És sorolhatná az ember az ehhez hasonló törvényes rendelkezéseket, amelyek valójában a látszat kedvéért születnek, mert a valósághoz, a törvényességhez igazából nem sok közük van. A napokban egyik ismerősöm tételről tételre sorolta, milyen abszurdumokat eredményez egy-egy törvény rendelkezése. A végkövetkeztetés természetesen csak az lehetett, hogy törvénnyel előírt szabályokkal egyszerűen nem lehet szabályozni az élet minden területét.
A napokban panaszkodott egyik orvos ismerősöm, hogy pereli az egészségbiztosítás, mert orvosként recepteket írt ki betegeinek. Nem tudom foglalkozott-e azzal nálunk az alkotmánybíróság, hogy a minisztériumi bürokraták (akik azt hiszik, hogy egy jónak vélt szabályozással megoldják a „gordiuszi csomót, és tisztába tudják majd tenni a dolgokat”) korlátozzák-e efféle rendelkezésükkel az emberek szabadságát, vagy éppenséggel nem bírálják-e felül a diplomát adó egyetemeket, amikor egyeseknek megtiltják a receptek kiírását.
A centralista állam bürokratái hisznek rendületlenül abban, hogy íróasztal mellől is szabályozni tudják az életet, hogy meg tudnak akadályozni minden visszásságot, és hogy valójában elegendő az előírás, és nem a betartáshoz szükséges erkölcs a legfontosabb.
