Késő estére beszéltük meg Szeles Csabával és Terézzel, hogy meglátogatom őket, hiszen a nap többi részében nehéz olyan időpontot találni, amikor a család apraja-nagyja otthon tartózkodik. A városközponti utcák egyikében egy újonnan festett, takaros emeletes ikerházba csöngetek be.
Csaba, az édesapa, szinte pillanatok alatt a kapunál van, és beenged. Egy olyan helyiségben kínál hellyel, melyet nemrég alakítottak át irodává, ugyanis a családfő magánvállalkozásba is kezdett. Már Teréz, az édesanya is ott terem, és rögtön a nyomában egy mosolygós, szőke lányka, majd egy huncut tekintetű 2–3 éves kislány. És Teréz már szabadkozik is, hogy két kamasz fiuk meg középiskolás lányuk még mindig nem ért haza az iskolából, de hamarosan ők is megjönnek. Egy asztal köré ülünk beszélgetni a családról, az ünnepvárásról, a hétköznapokról.
Teréz és Csaba hat gyermeket vállaltak. Anita a legidősebb, ő 16 éves. Vele nem is volt alkalmam találkozni, hiszen Szabadkán, a középfokú zeneiskolában tanul, és csak hétvégenként látogat haza. Őt követi a 15 éves Maja, aki gyógyszerészeti középiskolába jár. A két lány után két fiú következett, a 12 éves Dániel és a 11 éves László, majd ismét két lány, az előbb említett szőke, mosolygós kislány, a 8 éves Tímea és a család legfiatalabb tagja, a 3 éves Veronika.
– Nagy család mellett az ember nem ismeri a pihenés szót – mondja nevetve Teréz – Ez nem panasz, csak megállapítás. A napom mindig tele van, de lehet, hogy én rontottam el a gyerekeket, mert megszokták, hogy amióta itthon vagyok, mindig együtt tanulunk.
Teréz elmeséli, hogy hitoktatóként dolgozott az Emlékiskolában és a tóparti plébánián, de öt éve feladta munkáját, mert a gyermekek viselkedésén és tanulmányi eredményén egyre inkább megmutatkozott, hogy kevesebb idő jut rájuk. Még csak öt gyermekük volt, de már akkor tudták, szeretnének egy hatodikat is. Náluk nem véletlenül potyogtak a gyermekek, ők mindegyikükre vágytak. Veronikával pl. végig feküdnie kellett a terhessége alatt, és ezt már előre tudták, mégis akarták. Teréz azt mondta, az egész család őrá vigyázott, végig Csaba főzött, és minden házimunkát a férje és a gyermekek oldottak meg.
– Nem volt egyszerű időszak, főleg, hogy Csaba, aki egyébként gépészmérnök, akkoriban Szabadkán dolgozott, és naponta sínbusszal utazott – folytatta Teréz, és megszorította férje kezét –, de együtt vállaltuk, és együtt is csináltuk végig.
– Hat gyermekhez mindkét szülőre szükség van – vette át a szót Csaba –, hiszen mindegyikükre külön-külön is időt kell szakítani. Meg kell adni nekik azt az érzést, hogy most, ebben a pillanatban egyedül csak te vagy a fontos, apa és anya egyedül csak rád figyel. A kamaszodó Lacival és Danival mostanában sokat kell beszélgetni, szeretik, ha időnként férfias dolgokról tárgyalunk a lányok jelenléte nélkül. Anitához időnként felmegyünk Szabadkára, és meghallgatjuk a fellépéseit. Fontos a gyermekeinknek, hogy alkalomadtán csak hármasban legyünk, attól függetlenül, hogy mindannyian nagyon szeretik egymást. Fontosnak tartjuk, hogy mindegyik megkapja a lehetőséget, hogy zeneiskolába járjon és sportoljon.
Míg beszélgetünk, Maja is betoppan, csatlakozik hozzánk, és ölébe veszi Veronikát, aki unaloműzőként egy papírlapra rajzolgat. Az ablakból látom, hogy a fiúk is befutottak, de nekik máris esti programjuk van, tánc és sport, ezért ők csak beköszönnek, és már mennek is tovább.
A karácsonyra, az adventi készülődésre, az ajándékozásra terelődik a szó. Azt mondják, náluk a nagyobb gyerekeknek is a Jézuska hozzá a karácsonyfát és az ajándékot.
– Az idősebbek természetesen tudják, hogy az ajándékokat és a fát is mi vesszük – meséli Teréz –, de azt kérték, ne díszítsük együtt, nem akarják tudni, mikor és hol vesszük a karácsonyfát meg az ajándékokat, ők szeretnék, ha megmaradna a titok. Azt kérték, legyen továbbra is meglepetés, ezért mindig találnunk kell egy olyan időpontot, amikor egyik gyerkőc sincs itthon, hogy feldíszítsük a fát, és elhelyezzük alatta az ajándékokat, hogy ők meglepődhessenek, amikor hazaérnek.
– Az ajándékozás elég nehéz feladat – folytatta Csaba –, hiszen egy fizetésből élünk. Jól be kell osztani, és sokáig kell válogatnunk azokról a kívánságlistákról, melyeket a gyermekeink készítenek, hogy mindenre fussa. De nem panaszkodunk, mindig nagyon szép a karácsonyunk, mert a Caritasból is mindig kapunk ajándékcsomagot, meg a nagycsaládos egyesületből is. Egyébként mi is készítünk ajándékcsomagot másoknak. Szerencsére nagyon sok játékunk van, és azokból mindegyik gyerekünk minden évben készít egy-egy csomagot, és ezt mi is bevisszük a Caritasba, és ott odaadják azoknak, akiknek szükségük van rá. A karácsonyi sütés-főzés mindig együtt történik, egyébként is szeretünk közösen főzni, persze erre leginkább vasárnaponként meg ünnepekkor van alkalom.
Karácsony kapcsán szóba kerül a hit is. Teréz azt mondja, biztos benne, hogy azért tudnak ilyen szépen élni, azért oldódnak meg a gondjaik, mert hisznek Istenben.
– A kamasz gyermekeim sokszor a fejemhez vágják, hogy a mai modern világban már nem hisznek az emberek Istenben, meg minek a hit – meséli Teréz –, de én erre mindig azt válaszolom, hogy ha nekem nem lenne hitem, ma nem itt tartanánk, nem így élnénk, és nem lenne közöttünk ilyen szeretet. A gyermekeink egyelőre még nem tudják, mit kezdjenek azzal a vallásossággal, ami körülveszi őket, de ebben a légkörben nőnek fel, és én hiszem, hogy az élet majd megérteti velük a lényeget. Nagy családban mindig sok a gond, mindig vannak anyagi nehézségek, kilátástalannak tűnő helyzetek, kifizetetlen villany- vagy fűtésszámlák, de mindig megérkezik a megoldás is. Vagy fizetést kap Csaba másnap, vagy éppen megjön a családi pótlék, vagy a szüleinktől jön valamilyen segítség – mondja Teréz.
Ha már szóba került a családi pótlék, a Szeles család azt is elmeséli, hogy a juttatás négy gyermekig jár, az ötödik és a hatodik gyermek az állam szemében nem létezik. Ugyanígy egyszeri pénzjuttatás sincs a szülés után, csak a negyedik gyermekig. Pedig voltak rosszindulatú emberek, akik azt mondták rájuk, azért vállalnak ennyi gyereket, hogy minél több segélyt kapjanak. Persze, a családi pótlékon kívül semmilyen segélyről sincs szó, ami a négy gyermek után alig több hétezer dinárnál. De azt mondják, az a lényeg, hogy szeretet és megértés van közöttük, és gyermekeiknek igyekeznek minden olyat megadni, amit a többi gyerek is megkap.
