A lábamat nekivetettem a pad lábának, a hátamat meg a radiátornak. Ettől ugyan nem lett melegem a nyirkos és hideg decemberi éjszakában, de legalább úgy beékeltem magamat a két bútordarab közé, hogy ne csukoljak össze hajnalban, ha megint elfog a bóbiskolás. A jegykezelő hangját hallottam minduntalan, aki azt közölte velem, errefelé jövet, hogy csak reggel lesz vonatom vissza. Megint egy vakvágány, gondoltam, és átkoztam a percet, amikor beültem a meleg fülkébe, de nagy volt a kísértés. Az út felét a folyosón ácsorogtam végig, huzat volt, és fáztam.
Aztán a verbászi állomáson teljesen kiürült hátam mögött a fülke. Benn meleg volt, és kényelmesen le lehetett ülni. Azt hittem, hogy ébren tart majd az a jóízű beszélgetés, amelyet vagy egy órával előbb fejeztem be az egyik egykori főszerkesztővel, a lapról és a nem is olyan régmúlt időkről. Tévedtem. Már a következő állomásra, Szeghegyre sem emlékeztem. Meg is kaptam a büntetést a szendergésért, de azt is tudtam, hogy ebből valójában sosem lehet tanulni. Legközelebb, ha ismét hajnalban kell kelnem, és ismét a késő este vet haza, pontosan ilyen rajtaütésszerűen fog a szememre jönni az álom.
Kétszer is megnéztem a menetrendet, de a jegykezelő szemmel láthatóan igazat mondott: pontosan hat órát kell rostokolnom a szabadkai állomáson. Előttem a padon két fiatalember kártyázott, egy meg nézte őket és mosolygott. Kibicelt, de csak a mosolyával, beleszólni nem akart. Én is jól láttam mindegyikük lapjait, idegen kártya volt, sosem láttam még ilyet, és nem is tudtam megfejteni a játékszabályokat. Beszédükből ítélve ukránok lehettek, de az is lehet, hogy oroszok voltak. Azt azonban gyorsan meg tudtam állapítani, hogy a Puskin-expresszt várták, mert mindig felkapták a fejüket, amikor a hangosbemondó a járat nevét említette. Jó sokat késett, másodszorra kilencven percet mondtak, aztán már semmit, csak hogy késik. Örök talány maradt számomra, hogy egy járat hogyan késhet órákat, amikor Belgrádból indult. Eljut-e ez egyáltalán Moszkváig? A kártyázók időről-időre belefáradtak a poggyászokon való ülésbe, abbahagyták a játékot, és nyújtózkodtak, de mivel jobb dolguk nem akadt, újra csak leültek, és folytatták. A rendőrjárőrök kétszer is végigsétáltak a várótermen, de senkit sem igazoltattak. Pedig itt szoktak. Engem is éppen itt igazoltattak először, vagy harminc évvel ezelőtt. Búcsúzni jöttem az osztálytársaktól a bevonulás előtt. Szeptember volt, de reggelente már érezni lehetett a hidegebb évszakok közeledtét. Fekete öltönyben voltam, fekete napszemüvegben, fekete esernyővel és fekete aktatáskával. Később, amikor végiggondoltam, nem is csodálkoztam azon, hogy „kiszúrtak”. Csak akkor szeppentem meg, amikor a mögöttem jövő rendőr az őrszobán, miután becsukta az ajtót, rá is kattintotta a zárat. Jól kifaggattak, de nem történt semmi különös, azt mondták, azért kérdeznek annyi adatot, mert az igazolványban még az apa neve sincs benne. Azt viszont nem mertem megkérdezni, hogy számukra meg miért lényeges apai nagyanyám lánykori neve is. Valójában tudtam, hogy miért van az igazoltatás. Néhány hónappal korábban egy usztasának mondott merénylő bombát robbantott egy belgrádi moziban, és nyilván a gyanús alakokat próbálták kiszűrni. Azután már nagy ívben kerültem a kihívó öltözködést, most a pad mögött valószínűleg nem tűntem fel senkinek. Igaz, a kabátom színével nem voltam kibékülve, a frissen meszelt kiszácsi házak kékjére emlékeztetett, de praktikus volt: könnyű és meleg.
Az állomás ügyeletes vasutasa törte meg a semmitmondó zsongást. Nagy hangon dicsekedett ismerősének, hogy ő bizony rendet szokott tartani a váróban. Éppen azt próbálta neki igazolni, hogy miért zavart ki az előbb egy öreget, valami hajléktalan guberálót, aki két átlátszó műanyag zsákkal közlekedett az éjszakában. Az öreg nem szólt egy szót sem, valamit eszegetett, és ilyenkor kiugró álla szinte az orrának ütközött: fogatlan volt. Szép komótosan megfordult és kiment. Negyed óra múlva azonban megint ott volt. A zsákjait már az ajtóban letette, nyilván, hogy ne kelljen annyit cipelni, ha kizavarják. És az ügyeletes jött, és kizavarta, amaz pedig megint szó nélkül elhagyta a termet. El nem tudtam képzelni, miért zavarja el az öreget, lehet csak azért, mert régi ismerősök? Nem volt ugyan szívderítő látvány, de senkit sem bántott, még csak nem is kéregetett. Amikor harmadszor is megismétlődött a jelenet, már arra gondoltam, hogy ez lesz az egész éjszakai program, de az öreg, úgy látszik, megelégelte a játékot, és negyedszer már nem jelentkezett. Az ügyeletes érezte, hogy az öreggel vívott csatája nem hozott neki osztatlan sikert, ezért keményen rászólt egy férfira, hogy ne dohányozzon. Az valami javaslatfélét dünnyögött, hogy kinek parancsolgasson, de eltaposta a cigarettát. Gondoltam, hogy az ügyeletes ráveti magát a következő áldozatára, de ez nem történt meg, lassan eloldalgott, és az éjszaka további részében már nem is láttam.
Az ősz hajú öreg, aki eddig a falnak dőlve egykedvűen szemlélte a várakozás eseménytelenségét, odabicegett a tudakozóhoz, és valami sosem hallott város nevét említette, mármint, hogy mikor megy oda a vonat. Kikenalázt, vagy valami ilyesmit említett. Hová, kérdezett vissza a nő, amikor a bácsi másodszor is kimondta a nevet, most már óvatosabban és némileg módosítva, természetesen még jobban eltorzította, és az ablak mögötti két nőből egyszerre tört ki a nevetés. A kérdező egy kicsit zavartan állt, megigazította sánta lábán a nadrágot, nyilván eltökélte, hogy kivárja a választ. Talán Kiskunhalas az, mondta a szőke, aztán el is szótagolta neki: Kis-kun-ha-las. Az öreg csak bólintott, hogy ha ő mondja, biztosan úgy van, de őt az érdekli, hogy mikor van ODA vonat. Azt a választ kapta, hogy még három órát kell várnia. Bólintott és ellépegetett, de félúton eszébe jutott neki valami, és visszakacsázott. Az érdekelte, hogy mikor lenne neki kapcsolata Pécsre, és ismét megpróbálta kiejteni Halas nevét, de sehogy sem sikerült. Csak a kezdő K betű stimmelt, más semmi. Az ablak mögött robbanásszerűen csattant fel a hahota. A szőke levegőért kezdett kapkodni, de a barna sem bírta sokáig, kirohant a WC-re. A válasz sehogy sem akart megérkezni, a szőke akárhányszor az öreg felé fordult, kitört belőle a nevetés, aztán megpróbálta úgy, hogy oda sem néz, de ugyanaz lett az eredmény. Leborult az asztalra, és csak rángatózott. Közben visszaért a barna is, s mikor benyitva az ajtón, meglátta a szőkét, ő sem tud ott uralkodni magán, és versenyt hahotázott a másikkal. Az öreg nem tágított. Mintha már neki is kezdett volna tetszeni a dolog. A távolabb állók azt gondolhatták, hogy vicceket mesél a lányoknak ekkora sikerrel. A szőke végül összeszedte minden erejét, s annyit nyögött ki, hogy ezt majd kérdezze meg OTT. Csak akkor lett figyelmes a dologra, amikor az öreg azt említette, hogy valójában Nagyatádra szeretne eljutni. A menekülttábor, jutott eszembe, s tudtam, hogy a nagy hahota közepette a háború egy hétköznapi kegyetlenségével találkoztam. A kiejtése alapján a valószínűleg hercegovinai férfi akart ott meglátogatni valakit, bizonyára közeli rokont, ismerőst, mert ekkora utat, senki sem tesz meg csak úgy.
Az ukrán fiúk abbahagyták a kártyát, egy kicsit figyelték, mi történik, de nemigen értették. Lassal felszedték csomagjaikat, úgy látszik, megérezték, mikor jön a vonat, mert két-három percre rá be is jelentették a Puskin érkezését. Percek alatt szinte teljesen kiürült a váróterem. Ránéztem az órára: még négy órám volt a hajnali vonat indulásáig.
