Katalin hangját hallottam minduntalan, mint egy visszhangot: „szeretnék még élni”... Az ünnepek elmúltak, volt, ahol vidám gyermeksereg tette zajossá a szeretet ünnepét, és vannak családok, ahol a tartós nélkülözés, a magány vagy a betegség nyomta rá bélyegét az ünnepi hangulatra. Hegyellaiéknál egy hűvös helyiségben beszélgettünk.
Az egyszerű szobában egy kis asztal, az asszony és a férj ágya, egy fotel és egy tévé, amely állandóan bekapcsolva áll, hogy a mozgásképtelen asszonynak legalább egy szórakozása legyen. Katalin négy éve, az ismert kishegyesi trichinellás fertőzést követően lett mozgásképtelen. Jobb fele bénult le, de utóbb kiderült, a méhét is el kell távolítani, most meg az a helyzet, hogy az egyik veséje is felmondta a szolgálatot, vagyis oda is beágyazódott a kórokozó, és ki kell operálni. István, a férj rokkantnyugdíjas, és éppen azért mentem hozzájuk, mert egyik alkalommal tanácsot kért tőlem, mitévő legyen, hogy pénzt szerezzen az újabb műtétre, mert, mint mondta, nincs 100 euró sem a jövedelme, és emiatt a bankban nem tud kölcsönt sem fölvenni, mert a kölcsönhöz is legalább ennyi jövedelem kell.
– Az idén márciusban, Szabadkán kivették a méhemet, s az operáció után azt mondták, minden rendben lesz, de most meg a vesémmel van baj, egy kicsit működik, aztán meg leáll. A legutóbbi műtétem miatt annyi az adósságom, hogy azt sem tudom, hogyan tudom majd megadni, de természetesen minden jelenlegi számlát is fizetni kell. Férjem valamivel több mint 8 ezer dinár rokkantsági nyugdíjat kap, meg bár már négy évvel ezelőtt megítélték, csak most kezdték folyósítani a hatezer dináros ápolási pénzt. Ágyban fekvő beteg vagyok, emiatt a férjem sem tud elmenni dolgozni, mint azelőtt. Talán lenne olyan jószívű ember, aki tudna segíteni, mert ettől függ az életem, és én még élni szeretnék. Egyetlen vágyam, hogy még egyszer lábra álljak, és ne szoruljak más segítségére – panaszolja Katalin.
Azt mondják, már nem tudnak kihez fordulni, mert a szociális hatóság szerint a helyzetük rendezett, mert férjének van nyugdíja, és most már ápolási pénzt is kap, meg aztán még azt sem lehet mondani, hogy teljesen nincstelenek, mert van házuk.
– Már csak ez a ház maradt, már csak az, hogy ezt adjuk el a fejünk fölül. De ez is elég rossz állapotban van, javítani kellene. Most mégis az a legnagyobb gondunk, hogy elfogyott a tüzelőnk, a napokban befagyott a csap a fürdőszobában, mert nem tudtunk eleget fűteni. Legalább ha annyira helyre hoznának, hogy ne szoruljak ápolásra, hogy lábra álljak, nekem már az is nagy eredmény lenne – mondja Katalin.
István, a férj most már évek óta maga intézi nemcsak a ház körüli teendőket, hanem felesége ápolását is.
– Korábban azzal pótoltam a nyugdíjat, hogy a kőművesek mellett dolgozgattam, s így elő tudtam teremteni legalább a télirevalót. Amióta azonban a feleségem ágynak esett, nem hagyhatom egyedül. Az ápolási dokumentumban is az áll, hogy nem hagyható magára négy óránál tovább. Most valóban elfogyott a tüzelő, árammal fűtök legalább abban a szobában, ahol a feleségem fekszik, de mindenki tudja, hogy ez mennyibe kerül. Ha megkapom a nyugdíjat, az első, hogy valamennyit befizessek, nehogy kikapcsoljanak bennünket. A végeredmény meg aztán az, hogy ha megveszem az orvosságokat – mert rendszeresen többfajta orvosságot kell szednie a feleségemnek –, akkor alig jut ennivalóra. Négy éve én gondozom a feleségemet, én főzök, nem mehetek messzire, mert hosszabb ideig nem távozhatok el, így aztán mellékes munkákat sem nagyon tudok vállalni. Egyébként én is rokkant vagyok, a bal kezemet nem tudom használni, engem is hétszer operáltak, alig sikerült megtartani a bal kezemet, de annak idején a trichinellás fertőzést követően a jobb kezem nekem is sérült, nehezebben fogok azzal is. Korábban elmentem jószágokat etetni, volt úgy, hogy több mint ötven órát voltam talpon, már ülve is elaludtam. Most még erre sincs lehetőségem. Nem szorultunk mi senki segítségére, amikor mindketten dolgozni tudtunk, nem szorultunk se az állam, se a község segítségére, de most nagyon megszorultunk – mondja István, és mutatja szemmel láthatóan nyomorék kezeit.
Év vége és karácsony lévén azt javasolom nekik, nyissanak egy jótékonysági folyószámlát, amelyre esetleg gyűjthetnek az operációra. Másnap meg is kaptam a folyószámla számot: 355-5381887-20, hogy ha valaki segíteni tud a kilátástalan helyzetbe került családnak. Ez idő tájt, amikor mindenki a szeretetről beszél, és tele vagyunk – legalább szavakban – jóindulattal, talán konkrétan is tudunk tenni valamit, segíteni ott, ahol valóban szükséges.
