Szabadka a vajdasági magyarság legnagyobb kulturális központja. Az elmúlt húsz évben három magyar ajkú személy váltotta egymást a művelődési tanácsosi poszton: egy kiváló filmrendező (Siflis Zoltán), egy jeles néprajztudós (Papp Árpád) és egy határainkon túl is népszerű írónő (Lovas Ildikó). Munkájukra komolyabb kifogások sosem hangzottak el sem az itteni horvátság részéről – amelynek szintén Szabadka a legnagyobb kulturális központja Vajdaságban –, sem az itt élő szerbség részéről.
Már hetek óta másról sem hallani, csak arról, hogy a VMSZ elveszíti a művelődési tárcát Szabadkán. S mint tegnap láttuk, a koalíciós partner mindent megtett, hogy a művelődési és a szociális ügyekkel megbízott tanácsosok felmentésére sor kerüljön, illetve kiprovokálta a VMSZ-es tanácsosok lemondását, távozását minden tárca éléről.
Ám tény az is, hogy a város művelődési életének egyes vezető pozíciói már korábban kicsúsztak a legnagyobb vajdasági magyar párt kezéből. Öt évvel ezelőtt még a Gyermekszínház élén Ágoston Pribilla Valéria állt – sem addig, sem azóta akkora sikereket nem ért el nemzetközi téren a Gyermekszínház –, a Városi Könyvtár igazgatónője Kunkin Zsuzsanna volt, akit jeles helytörténészként is számon tartanak. A Gyermekszínház éléről elmozdították Ágoston Pribillát, és a könyvár igazgatói posztjára helyezték át (a G17 Plusznak jutott az igazgatói szék a Gyermekszínházban). Azóta már mindkét intézmény irányítása a Demokrata Párt kezébe került át. Lehet, hogy ezeknek a pozícióknak az átadása, beáldozása volt az ára, hogy megőrizze a Városi Tanácsban a művelődési tárcát a VMSZ, mondogatták sokan. Most kiderült, nem sikerült megőrizni, mert mégis elérte/kiprovokálta a koalíciós partner, hogy Lovas Ildikó távozzon a tárca éléről. Ésszerűsítési, takarékossági okokkal magyarázták demokrata párti körökből a Városi Tanács létszámcsökkentését. Érthetetlen, a Demokrata Pártban miért nem látják, hogy egy ilyen nagy város esetében az oktatási és a művelődési tárcát nem lehet összevonni. Nem lehet, mert nagy múltú, nagy hírű intézmények és alkotói csoportok működnek itt: három színház, filharmónia, Pro Musica kamarakórus, kortárs képzőművészeti képtár stb., a nagy számú művelődési egyesületet nem is említve.
Az oktatásügy is egy egész embert igényel egy olyan városban, ahol 32 általános iskola, 7 középiskola működik, szerb, magyar, horvát nyelvű oktatással. E két tárca bokros teendőit egy ember még akkor sem tudja elvégezni, ha a polgármesternek van (szintén demokrata párti) tanácsadója az oktatás és a művelődés kérdéseire.
Miért nem mindegy, hogy milyen nemzetiségű személy áll a város művelődési életének élén, kérdezhetné valaki. Szabadkán, ahol a lakosság kétharmada magyar, horvát vagy bunyevác nemzetiségű, a nem a többségi nemzethez, hanem az e nemzeti közösségek egyikének soraiba tartozó tanácsos jobban érti a specifikus kulturális igényeiket, sokkal nagyobb megértéssel viszonyul a kulturális szükségletek iránt.
Mint kiszivárgott, komoly takarékoskodás várható kulturális téren az elkövetkező időszakban Szabadkán. Ám a kultúrától való pénzelvonás – a sokéves szerbiai tapasztalat azt mutatja – nem eredményez új munkahelyeket, nem ,,tömi be” a kátyúkat az utakon. Viszont a pénzelvonások miatt az alkotótevékenység – irodalom, film, színház, zene, képzőművészet –, sőt a műkedvelés is olyan nagy mértékben károsodhat, amit az utánunk jövő generációk sem hevernek ki.
