Kevés értelmiségi, egyetemet végzett ember marad falun, különösen pedig a szórványban. Most Újvidéken dolgozik, lakóhelye azonban továbbra is maradt Torda.
– Életemet teljes egészében szülőfalumnak szenteltem, és úgy gondolom, hogy soha sem fogom elhagyni. Eddigi tevékenységem legnagyobb része is szinte kizárólag a falumhoz kötődik. Ez a kötődés annyira erős, hogy az Újvidékre vagy Magyarkanizsára való elköltözési lehetőségről annak idején önként lemondtam. Lokálpatrióta vagyok, túlzás nélkül mondom, hogy Torda az életcélom. Az, hogy szülőfalum minden nehézség ellenére megmaradjon, a lehetőséghez mérten tovább is fejlődjön. Vállalva az itt maradást, tisztában kell lennünk azzal, hogy nekünk többszörös erőt kell kifejtenünk annak céljából, hogy biztosítsuk az anyanyelvi oktatást, a tájékoztatást, hogy megőrizzük nemzeti identitásunkat, kultúránkat, hagyományainkat. Nem könnyű ehhez biztosítanunk az anyagi hátteret sem. Mindenesetre eredményeink azt mutatják, hogy megfogyatkozva is, de érdemes küzdeni.
A bánáti szórványban élők nem szoktak hozzá a kitüntetésekhez.
Jómagam is meglepődtem, hiszen mint hallottam, például Kárpátaljáról is sok személyt javasoltak erre a kitüntetésre. Nyilván mi itt a bánáti szórványban kevesebben vagyunk, akik felvállaljuk a munkát, és kevésbé vagyunk szem előtt. De úgy látszik, hogy a magyar állam felismerte, hogy itt a szórványban is vannak, akik tesznek a megmaradásunkért. Az ember persze nem azért teszi a dolgát, hogy kitüntetést kapjon, de jóleső érzés, és számomra nagy öröm is, hogy felfigyeltek a munkánkra. Mert úgy gondolom, hogy ez a kitüntetés nemcsak nekem szól, hanem munkatársaimnak és az egész szórványnak. Arra ösztönöz bennünket, hogy tovább vállaljuk a harcot az anyanyelvi oktatásért, tájékoztatásért, hagyományaink megőrzéséért – de ez még mind nem elegendő. Nekünk munkahelyeket is kell teremteni ahhoz, hogy a fiataljaink itt maradjanak.
