Németh Ferenc: Elkészült és kéziratban van a Todor Manojlović és Ady Endre barátságát dokumentáló kötet
Március 15-e alkalmából a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki Németh Ferencet, az újvidéki Forum Könyvkiadó igazgató-főszerkesztőjét. A rangos kitüntetés nyomán beszélgettünk el a díjazottal, aki az utóbbi években igazgatóként gyakran szerepel lapunkban, annál kevésbé művelődéstörténet-íróként, pedig a díjra ezzel szolgált rá.
– Idestova három évtizede foglalkozom művelődéstörténettel, publicisztikával, kutatásokkal és ennek eredményeként tíz-egynéhány könyvem és több száz írásom, tanulmányom jelent meg a Bánság művelődéstörténetéből. Most publicisztikai munkásságomat díjazták, egy hosszabb időn át kifejtett kutatói és publicisztikai tevékenységemet, ami számomra nagy öröm és megtiszteltetés. Jólesik az anyaország odafigyelése. A díjat természetesen kétféleképpen élem meg, egyfelől az eddigi munkám elismeréseképpen, másfelől ösztönzésképpen az elkövetkező időszakban.
Miért fontos közösségünk egészére nézve, és különösen a szórványban élőknek művelődési életünk története?
– Úgy hiszem, hogy akik felterjesztettek erre a díjra, szem előtt tartották, hogy én tulajdonképpen a bánsági magyarság művelődéstörténeti értékeit bányászom, kutatom már évek óta, azt teszem közzé, s hogy ennek van egy fontos dimenziója, ami nem más, mint az, hogy a szórványmagyarságban is tartani kell a lelket. Erre mi sem jobb és alkalmasabb, mint amikor felmutatjuk a szórványmagyarságnak a korábbi értékeit, és ez szellemi fogódzót jelent nekik, hogy kitartsanak, ezenkívül lehetőleg jövőképet is teremtsenek maguknak.
Honnan ez a kitartó ragaszkodás, az óriási szeretet a művelődéstörténeti kutatás iránt?
– Valóban története van az én kutatásaimnak. Valamikor a nagybecskereki általános iskolában kezdődött, amikor Kószó János tanár úr megszerettette velem a történelmet, fölcsigázta diákjai érdeklődését. Attól kezdődően szinte minden érdekelt, gyűjteni kezdtem a dokumentumokat, fotókat, a középiskolában pedig folytattam, ott Varga Péter történelemtanár karolta fel ez irányú érdeklődésemet, majd 1971 után már tagja voltam a 2-es számú nagybecskereki gimnázium történelmi szakcsoportjának… Az első művecském szülőfalumról, Bókáról szólt, a történelmi szakcsoport egyik összejövetelére készült. Hat-hét oldalas munka volt, kezdetleges valami, de nagy volt a sikerélmény, melyhez újabbak társultak, pl. 1972-ben részt vettünk a nagybecskereki levéltár könyvtárának rendezésében. Fiatalok voltunk, segíteni kellett, és egy csodálatos világ tárult fel előttem, ahol kézbe vehettem, fellapozhattam a régi könyveket. Ez engem lenyűgözött egy életre. A későbbiek folyamán is leginkább a levéltárakban töltöttem az időmet, de szerencsém volt, mert Dragoljub Čolić nagybecskereki szerb helytörténész családunk barátjaként egyengette ilyen irányú érdeklődésemet, majd amikor már Újvidéken éltem, megismertem Kalapis Zoltánt, aki rendkívül fontos anyagot hagyott maga után művelődéstörténet tekintetében, és az én pályafutásom alakulásában is döntő szerepet játszott. Tőlük megtanultam, és saját meggyőződésem is arra sarkallt, hogy módszeresen jegyzeteljek, cédulázzak – így gyűlt össze a feldolgozásra váró témák zöme –, hogy ne kapkodjak, hanem alapos, sok esetben több éves kutatómunka után rukkoljak elő munkám eredményével. Aránylag korán kezdtem tehát, de gyorsan rájöttem, hogy mindennek az alapja a napi sajtó.
Munkássága középpontjában Bánát áll, tagadhatatlanul. A torontáli szőnyeg (1993), A Fülep család Becskereken (1997), Streitmann Antal, monográfia (2000), A bánáti fényképészet története, 1848–1918 (2002), Úri világ Torontálban (2003), A nagybecskereki sajtó története és többi könyve bizonyítja ezt. Mi az, amit feltétlen kutatni szeretne, netán a tarsolyában van?
– Eddigi munkám eredménye tíz-egynéhány kötet, számos társszerzői együttműködés, tanulmányok, egy csodálatos világ, amibe a sajtótörténettől kezdve a színháztörténetig, a képzőművészeti életig sok minden belefér. Ezek a témák olyanok, hogy valamennyit szinte egy életen át is lehetne kutatni. Az utóbbi években látszólag nem jelentkeztem új kötettel, csak társkiadásban jelent meg a Pechán-monográfia Bordás Győzővel és Bela Durancival, melyből én a fotótörténeti részt vállaltam magamra. Nagyon sok begyűjtött anyag vár feldolgozásra, félig kész, vagy teljesen kész, csak munkahelyi elfoglaltságom miatt, meg befejezés előtt álló doktori értekezésem miatt nemigen haladok mással. De megírtam a nagybecskereki zsidóság történetét, a nagybecskereki piarista gimnázium történetét, amit szintén régóta kutatok, kéziratban van meg a bánáti (tehát a Bánság szerbiai része) magyar sajtó története 1872-től 1918-ig, elkezdtem dolgozni a nagybecskereki sajtó történetének 2. részén, ami az 1918 és 1941 közötti időszakot öleli fel. Elkészült és kéziratban van a Todor Manojlović és Ady Endre barátságát dokumentáló kötet, címe: Ady vonzáskörében, ami Manojlović Nagyváradon vezetett naplójegyzeteire alapoz, ezeket fordítottam németről magyarra. Ha akarnék se tudnék leállni a publikálással, mert sajnálnám a begyűjtött anyagot feldolgozatlanul, a kész köteteket kiadatlanul hagyni.
Hadd szólaljon meg bennem a bácskai: Bácska továbbra is kimarad?
– Bittermann Károly és a szabadkai nyomdászat kezdeteivel (1994) tulajdonképpen „áthajóztam” Bácskába, bár elismerem, ez magában nem elegendő, hiszen Bácska rendkívül gazdag művelődéstörténetileg. Ha kicsit fellélegzem – mert mindig időszűkében vagyok –, akkor mindenképp sort kerítek egy nagy anyag lezárására, mellyel Bácskának adóznék, ez Bácska fényképészetének története lesz.
