A NATO-bombázás tizedik évfordulója előtt – mintha időzítve lettek volna - több olyan újságcikk jelent meg, amelyben megkérdőjelezik Dani Zoltán ezredes szerepét az F 117A típusú lopakodó lelövésében. Az elmarasztaló nyilatkozatokat Đorđe Aničić nyugalmazott alezredes adta, aki a bombázások idején a légvédelem harmadik, Néva nevet viselő hadosztályának a parancsnokhelyettese, vagyis Dani Zoltán alattvalója volt.
Szerinte a lopakodó lelövésében a legkisebb szerepe éppen a hadosztály parancsnokának volt, aki szerinte sokszor nem is volt egységével. Ugyanakkor a bombázások után ő kapott előléptetést, és a média valóságos hőst formált belőle. Pedig – Aničić szerint – Danin kívül még hét tiszt volt a hadosztályban, akik szakmai tudásukkal és csapatmunkájukkal nagyban hozzájárultak a lopakodó lelövéséhez. Szerinte ezek az emberek tíz év után sem kaptak méltó elismerést a hősiességükért, amit abban a nehéz 78 napban tanúsítottak. Aničić szerint nem anyagi, hanem inkább erkölcsi elismerést várnak. Azt is elmondta, hogy a sokat emlegetett napon, amikor az F 117A típusú lopakodót lelőtték, a Šimanovci közelében levő állásukon kilenc tiszt és három katona teljesített szolgálatot. Másodpercek alatt kellett eldönteni, hogy melyik célra lőnek, közben pedig arra is ügyelniük kellett, hogy elkerüljék a támadó lövedékét. Az elégedetlen katonatiszt szerint a tizedik jubileum a legkedvezőbb pillanat arra, hogy megjelentesse hadinaplóját. A Smena kiadásának a célja pedig az, „hogy kiderüljön az igazság”, vagyis „hogy valós kép alakuljon ki arról, hogy kik voltak az ország védelmének igazi hősei.”
Dani Zoltán, aki a napokban részt vett több belgrádi megemlékezésen, most akaratlanul is újra a média érdeklődésének a középpontjába került. Az esettel járó kellemetlenségek szerinte nem személy szerint őt magát érintik, hanem rossz fényt vetnek az egész hadosztályra. Mert mint mondja: a követ is mindig a jól termő gyümölcsfára szokták dobni.
– Mindaz, amit eddig tettem, nyilatkoztam, vitathatatlan tények, bármikor ellenőrizhetők, semmit nem mondtam megalapozatlanul. Több mint száz interjút adtam, de egyetlenegyszer sem állítottam azt, hogy a lopakodó lelövése kizárólag az én érdemem volt. Ahhoz természetesen egy begyakoroltatott, jól összeszokott csapat kellett, amelynek én csak a parancsnoka voltam, aki a kellő pillanatban döntöttem arról, hogy melyik célra lőjünk. Ez olyan, mint amikor egy építőhelyen az építésvezető kezében tartja a munkálatok menetét, de egymagában nem képes felépíteni a házat. Tehát: a lopakodó lelövése nem csak a magam érdeme, de a parancsot én adtam ki, állítja kategorikusan Dani Zoltán.
Mit gondol, akkor mi állhat az önt ért támadás mögött?
– Az ember nyilván azt gondolja, hogy az esettel kapcsolatban talán nem engemet, hanem mást, mondjuk őt kellett volna többször megkérdezni. Nyilván így gondolja. Hogy miért, azt csak ő tudja. Talán most, így utólag, szeretné felhívni a közvélemény figyelmet magára. De gondja lehet önmagával is.
Talán az embert irritálta az Önről készült dokumentumfilm nagy visszhangja.
– Erre az egész mesére, sem a dokumentumfilm tartalmára részemről nem volt semmilyen zárlat. Voltak, akik az egységemből megszólaltak, voltak, akik nem akartak, de vannak olyanok is, akik még aktív tisztek, és ezért nem is beszélhetnek. Đorđe Aničić telefonszámát személyesen adtam oda Željko Mitrović rendezőnek, akivel, úgy látszik, nem jutottak közös nevezőre, és végül nem szerepelt a filmben, amelynek homlokterében azon döntésem áll, hogy otthagytam a katonaságot, hogy újra a családomnak élhessek. Az volt a szándékom, hogy egy hősies időszakra emlékeztessek, amikor egy sokkal erősebb agresszorral kellett szembe néznünk, és akinek sikerült visszaütnünk, mert elég bátrak és ügyesek voltunk hozzá. A lopakodó lelövésének szerintem óriási lélektani jelentősége volt az egész hadsereg későbbi helytállásában, de nem túlzás, ha azt mondom, hogy az egész népet is kitartásra motiválta.
De úgy hallottuk, hogy bírálóját Ön választotta ki a legszűkebb munkatársai csoportjába?
– Đorđe Aničić szerintem kiváló főnök, kreatív szakember, jól ismeri a technikát. Azért is választottam be a csapatomba, mert nagy munkás, semmi sem esett nehezére. Ezért nem szeretném, hogyha ez a vita a személyes összetűzésként lenne bemutatva, hiszen lényegében nekem nem volt vele személyes összetűzésem. Ugyanakkor nincs szükség arra, amit most tesz, mert nem csak önmaga, hanem mindannyiunk alatt vágja a fát, aminek a vége nem fog jót hozni egyikünknek sem.
A lopakodó lelövésének a pillanataiban milyen volt a kapcsolatuk?
– Hadd mondjam el, ha már megkérdezett, hogyha azokban a pillanatokban rá hallgatunk, akkor a lopakodót soha nem lőttük volna le. Azt mondja: „...úgy döntöttünk.” Hát a katonaságban nincs kollektív döntéshozatal. Én voltam a parancsnok, és magam döntöttem a célpont meghatározásáról. Javaslatának a hallatára csak annyit mondtam neki, hogy hallgasson el.
Óriási visszhangja volt annak, amikor 1999. március 27-én, a NATO - bombázás negyedik napján Dani Zoltán egysége, egy titokban beszerelt, saját fejlesztésű és tervezésű repülőgép-felismerő rendszerének köszönve lelőtte a radarok számára addig megfoghatatlannak tartott F 117A típusú lopakodót, amely nyolcezer méter magasságban repült. Az amerikaiak másnap a hajnali órákban két kommandóval kimentették a pilótát. Ráadásul Dani egysége május 2-án lelőtt egy F16-os vadászgépet, egy másik szuperrepülőt, amiből arra lehet következtetni, hogy nem csupán véletlenről volt szó.
A lopakodó lelövése azonban Dani Zoltán katonai pályájának a végét is jelentette. Sem rendkívüli előléptetést, de még kitüntetést sem kapott. Nem sokkal a bombázások után leváltották a légvédelmi osztag éléről, és olyan posztokra osztották be, amelyek nemigen feleltek meg neki. 2004 szeptemberében – saját kérelemre – nyugdíjba vonult. Jelenleg feleségével és három gyerekével Kevevárán (Kovin) él. Székelykevén pékséget vezet, ahol faluturizmussal is foglalkozik, magyarországi építőanyagot exportál, számítógépeket forgalmaz, erdélyi kerékpártúrákat szervez.
