Milyen szinten beszéli a szerb nyelvet?
(Majdnem) anyanyelvi szinten - 557 szavazat
Viszonylag jól - 556 szavazat
Konyhanyelvi szinten - 284 szavazat
Nem értem és nem is beszélem - 141 szavazat
Értem, de nem beszélem - 127 szavazat
(A magyarszo.com olvasóinak szavazatai alapján.)
Nekem meggyőződésem: Szerbiában az, hogy jól beszéljük-e a szerb nyelvet, vagy nem, szinte létkérdés. Saját tapasztalatom, hogy a szerb nyelv ismerete nélkül az ember jóformán megbénul. Még gyerekkorban, amíg a szüleinken, családunkon és barátainkon kívül mással nem nagyon érintkezünk, nem nagyon kommunikálunk, addig talán nem is érezzük hiányát a környezetnyelvnek, de amint kicsit felcseperedünk, és kilépünk a megszokott körökből, rögtön rájövünk, szerbül bizony tudni kell.
Márpedig sokan nem tudunk szerbül, vagy nem tudunk elég jól szerbül. Én ez ügyben akkor kezdtem igazán megvilágosodni, amikor munkába álltam, és beszélni, kérdezni kellett volna szerbül, de sehogy sem ment. Pedig az iskolában én is ott voltam minden szerbórán, sőt amikor szüleim megtehették, még különórára is járattak, de mint utóbb kiderült, nem sok eredménnyel. Általános iskolás koromból egyébként rengeteg szörnyű élményem van a szerb nyelvtanulással kapcsolatban. Emlékszem, nagyszüleim varrodájában a fotelben ülve végtelennek tűnő ideig magoltam Žuća kutya történeteit, és mindig csak akkor hagyhattam abba, amikor már fel tudtam mondani a szöveget. A „priručnik”-ot egyenesen gyűlöltem, úgy éreztem, ez a nyavalyás könyv a felhőtlen gyermekkorom egyetlen megkeserítője. Felsőben szerencsére már nem volt „priručnik”, akkor már egy fokkal értelmesebben próbálták velünk megtaníttatni ezt a nyelvet. Akkoriban már volt egy füzetünk, amibe csak a szavakat írtuk, és akkor az volt a sláger, hogy a szavakat kellett fújni. Podrum – pince, šaka – marok, pokrasti – ellopni, kvasiti – nedvesíteni. Ez a négy szó így egymás után annyira belém ivódott, hogy tizenöt év után is fújom őket, pont ebben a sorrendben. Persze nem tudtam én ezeket a szavakat mondatba rakni soha, meg használni sem tudtam őket, de megtaníttatták velem, értsd: az oktatási rendszerünk mindent megtett azért, hogy belőlem egy szerbül jól beszélő egyén legyen. A mindennapi élethez szükséges dolgokat sajnos soha nem tanultuk meg, a kikényszerített magolás mögött soha nem volt tapasztalat, élmény.
Az első igazi „élmények”, mondom, a munkába állásom után értek, és nagyon gyorsan konstatáltam: gyalázatos a szerb nyelvtudásom. Úgy éreztem, ezen az újságírói pályán csak egyetlenegy akadály van előttem, ez pedig az, hogy nem tudom magam megértetni szerbül. Biztos voltam benne, hogy azon kívül mindent meg tudok oldani, de enélkül nem fog menni. Némi tépelődés, és néhány újabb kellemetlenség után huszonévesen rávettem magam, és beiratkoztam szerbórára. Felnőtt fejjel már nem éreztem kényszernek a nyelvtanulás, meg a módszerek is megváltoztak azóta, így néhány év alatt azért sokat fejlődtem. Már nem szöveget kellett bemagolnom, hanem ennél sokkal érdekesebb dolgokat csináltunk: sokat beszéltünk, a mindennapi és a munkámhoz kötődő dolgokról beszéltünk, a munkámhoz kötődő szavakat tanultunk, és közben nyelvtanoztunk. Ez így is nehéz, de azért halad, van értelme, akkoriban jöttem rá, hogy a szerb megtanulható nyelv.
Aki olyan környezetben nőtt fel, ahol szerb gyerekek vették körül, és így idejében és rendesen meg is tanult szerbül, az szerencsésnek mondhatja magát, mert a 80-as, 90-es években alkalmazott szerb nyelvtanítási módszerrel biztosan ő sem ment volna sokra. Ennek az időszaknak nem én vagyok az egyedüli díszpéldánya, állítom, hogy aki az iskolában kényszerült megtanulni a szerbet, az hasonlóan járt, mint én.
