Utána kéne már néznem, hány hangutánzó szavunk van, mert, ugye, egy állítólagos firkásznak talán illene ezt is tudnia. Egyik megboldogult barátomnak – ő is írogatott – a legszebb magyar szava a fuvola volt. Van benne valami! A fuvola ugyan alighanem hangszer is, a nevét a mi nyelvünkön talán éppen a hangjáról kaphatta.
Regelenként az első hang, ami megüti a fülemet, a vasútállomásra befutó motorvonat torkából, sípjából tör fel. Itt lakunk közel az állomáshoz, néha még a vonatkerekek csattogását is hallani vélem. Ébresztő, befutott az első reggeli vonat a szülőfalunkból, pedig hát, jól tudjuk, nem is Kishegyesről indul ez a nemzetközi vasparipa, mégis mintha a haza hangját hozná. Azelőtt a vonatok, a mozdonyok éles füttyszóval jelezték érkezésüket. Fütyül a vonat, rikkantottak, amire egy másik mondattal rímeltettünk, de most ne bátorkodjunk „modern” prózát írni, amelybe mindenféle trágár szó belegyömöszölhető.
Még mindig kora reggel van, éppen hogy csak pirkad, a vonat befutott Kishegyesről az újvidéki vasútállomásra, erről hangot is adott, s utána szinte másodpercnyi pontossággal megszólal az az egy szál varjú, akiről, ha ihlete támad az író úrnak, egy későbbi jegyzetében számol be. Megszólal a fekete taláros madár, károg. Mondhatnám úgy is, hogy rikácsol.
S ezután néhány másodpercre maradjunk is még a madárhangoknál. Mert alighogy a varjú megszólalt, recsegni kezdett egy szarka. Kellemetlen hangjával valószínűleg fölriasztotta álmából a környék legmélyebben alvó dolgozóját is, megörvendeztetve vele szobatársát, aki ágyszomszédjának falrepesztő horkolásától nem tudott aludni.
Tehát nemcsak a gépek, a madarak, de maga a teremtés koronája is produkál hangutánzó szavakat. E találó megjegyzésünk pillanatában érinti meg a dobhártyánkat az az ütemes csattogás, amelyet az ablakunk alatt minden kora reggel elvonuló szekérbe fogott ló megpatkolt patája idéz elő. Immár nemcsak a motorvonat futott be az állomásra, nemcsak a magános varjú és csattogó szarka szólalt meg utánozhatatlan hangutánzó szó hangján, de a szorgalmas hulladékgyűjtő lovának a patája is: kip-kop, kip-kop. Aztán a peci-peci-pec. Melyik madárka hangja lehet? Mert ha fülemüle volna, nem így énekelne. A pacsirta pedig a városokat messze elkerüli.
Valójában hány hangutánzó szavunk is lehet? Az ég dörög, a villám csattog, a szél süvít, az erdő és a nádas zúg, mi pedig sírunk, zokogunk, jajgatunk vagy éppen rötyögünk, olykor viszont megszólal a dob, a hegedű, a cimbalom, és valahonnan a végtelen messzeségből fölsejlik a tárogató hangja.
Az előttünk álló hetekben politikusaink felerősödő hangja ébreszti a szavazati joggal felruházott polgárokat. Nem tudom, a hízelkedés, mint olyan, aligha hangutánzó szó, mégis vigyázzunk, mert nem nehéz be nem dőlni neki.
