Mostanában mind több szó esik a szórványokról, a szórványosodásról, elő kellett hát vennem a nagyszótárt, hogy megtudjam, mit is takar a szó, jóllehet sokszor, mind gyakrabban a bőrömön is érzem e ritka, mégis mind gyakrabban használt kifejezés valódiságát. Ki találta ki, ki mondta ki, írta le először? A szórni igéből képezhették? Szétszórsz mindent, pörölte az édesanya rendetlen csecsemőjét, szerteszét hagyod a dolgaidat... Szórod a pénzt, pörölte a hitves a korhely párját... Szinte minden nap belebotlunk jelenlegi témánk szavába, miközben észre se vesszük, hogy magunk is szétszóródunk mindennapjaink bonyolult buktatói között.
S mert kitapintatóan szórványosodunk, a politika is fölfigyelt a jelenségre, mindenekelőtt az úgynevezett kisebbségi politika. Segítenünk kell a szórványokban élő nemzettársainkon nemzettudatuk megőrzésében.
Szülőföldünk, ama vajdasági Délvidék, vagy délvidéki Vajdaság – ez a kinek Dél, kinek Észak – „kiváló” terepet nyújt a probléma és a valós helyzet fölmérésére, tanulmányozására, kutatására. Száz évre visszamenőleg, három markáns nemzetiségi színfolt uralta a vidéket, közöttük kisebb-nagyobb szórványokkal, mert már akkor is voltak errefelé ilyenek. Történt aztán a történő történelem folyamán, hogy a három „uralkodó” színből az egyik szinte teljesen eltűnt nagy hirtelenséggel, a másik pedig lassan, de biztosan fakulni kezdett, miközben a harmadik, a jelenlegi, színben élénkült, tömegében erősödött, bővült.
Minthogy sebtében összeütött jegyzetünket nem tudományos dolgozatnak szántuk, maradjunk hát mondandónk lényegénél: a saját portánkon való elszórványosodásnál. Szerémségben, Bánátban ennek kézzelfogható jelei mutatkoznak, ám ez már a székvárosunkban is megtapasztalható s innentől északi, nyugati irányba haladva csakúgy. Már olyan riasztó kijelentést is hallottam szavahihető személytől, hogy még Subotica se mentes teljesen e kórtünettől.
De hagyjuk most izmosodó nagyvárosainkat, tegyünk inkább egy röpke virtuális látogatást egy, az eltűnés jeleit mutató bánáti kis faluban. Réges-rég személyesen is megfordultunk benne, nem egy alkalommal, annak dacumán, amikor még minden háza lakott volt. Ma húsz romokban hever, nyolcvan üresen áll, száz körülit még laknak.
S mi vár rá, a falura, ha már csak egy lakott, élő háza marad? Egy házas falut aligha ismer a világ. Még akkor se, ha a falu nevében szerepel az egyházas kifejezés. Szerepel benne a kérni igénk is. Vajon mit kér ma a még százházas kis település? Hogy a szórványban is fennmaradhasson?
Kéri talán kicsi templomában, szentegyházban, hogy amiből a legjobbat tudják adni, megteremteni agyagos földjükön, a messze földön híres fokhagymát, méltányos áron lehessen értékesíteni, hogy a haszon túlnyomó részét ne a közvetítők vágják zsebre.
– A mi nemzeti jövedelmünk a fokhagyma! – mondta egy odavalósi termelő.
Így mondta, pedig nem is biztos, hogy tisztában lenne vele, mi fán terem a nemzeti jövedelem. Egyébiránt a szórvány, mint olyan, idegen nyelvterületbe elszórva beékelődött kisszámú, más nyelvű (vagy vallású) család, kisebb népcsoport.
