Miután alapos hozzáértéssel és elfogulatlanul leszedtük a szenteltvizet a választási edzéseket folytató politikusainkról, öreg cimborámmal, tisztelt öcsémurammal áttértünk megszokott napi ügyeink taglalására.
Ekkor emelte fel a cimbora a mutatóját:
– Most elmondok neked valamit, amit rajtad kívül még senki másnak!
Sok mindenbe beavatott már Sánta Gróf (jómagam tartottam másodszor keresztvíz alá, elsődlegesen Szajánban, a szülőfalujában az egyik szent királyunk nevét kapta).
– Hát akkor halljuk azt a valamit – koccintottam a poharamat az övéhez.
– Nem ma történt – kezdte –, hogy itt Újvidéken vendégszerepelt Magyarország egyik, máig talán leghíresebb dalénekesnője.
Sánta Gróf olykor használt olyan kifejezéseket is, amelyek általunk adományozott rangjához illett. Annyit elöljáróban illik róla tudni, hogy sohase volt sánta, ez a névadója, második keresztapja furfangosságából ered, nevezetesen abból, hogy a „keresztapa” tudta, „keresztfia” miféle ügyekbe sántikált be kereskedelmi utazó korában, ami a szakmának valószínűleg természetes velejárója. Például olcsóbban adott el egy leértékelt eketaligát, amiből mégis úgy a cégnek, mint a vevőnek, de még neki is némi haszna származott. Becsületére legyen mondva, az álgróf nem volt szűkmarkú, a született grófok módjára gyakran jótékonykodott. És gyűjtögetett a használatból kirekedt tárgyakat, ökörjáromtól kezdve abranyicáig mindent. Ilyeténképpen indokoltnak, már-már találónak mondható reá testált neve.
Ám ennél nem állt le. Kapott egy harmadikat is. És most jön be a képbe az a nevezetes újvidéki nótaest a híres dalénekesnővel.
Öreg cimborám – akkor még nem volt éppen öregnek mondható, valahol a nyugdíj előtt állt, de volt még egy fontos kiszállása a cégnél, ennélfogva megfelelően felszerelve útiköltséggel – meghallván a nótaest hírét, indulás előtt oda tért be. Örömére és utólagos bánatára.
Az öröme abból származott, hogy miután a virágárusnő egész kosár szegfűjét megvásárolta és átadta az énekesnőnek, a művésznő ezt egy saját, dedikált fényképével hálálta meg. A fénykép hátlapján ez a szöveg áll a mai napig: Szegfűs Lászlónak, stb. és egy telefonszám. Amiről már ott kiderült, hogy a művésznő titkos telefonszáma.
– Ha Pesten jár, ezen a számon hívjon, s így mutatkozik be: Szegfűs László vagyok. A vendégem lesz!
– És honnan az „utólagos bánat”?
– Onnan – sóhajtott nagyot öreg barátom –, már több mint húsz éve nem jártam Pesten, így nem lehettem a művésznő vendége. És ezután már aligha leszek.
Immáron csak az óbecsei fénykép maradt, egy nem mindennapi „keresztlevél”, Szegfűs László harmadik keresztlányától. Bizony nem mindegyik szajáni legény dicsekedhet hasonlóval.
