Népszerű mostanában az olyan jelenségek, történések elemzése – egy bizonyos szemszögből –, amelyek kívül esnek a „kör”-ön, amelyek nem kötődnek közvetlenül valamelyik vajdasági magyar intézményhez, egyesülethez... Amelyek úgymond függetlenek, a szó teljesen egyszerű, nemes értelmében. Függetlennek lenni ugyanis semmi rosszat nem jelent – a függetlenek szempontjából legalábbis.
A függetlenek – ebben az esetben magyarok – is ugyanolyan lelkesedéssel örülnek nemzettársaik sikereinek – persze nem mindenkiének, hiszen nem szerethetünk mindenkit, ez benne van a magyarok vérében –, s tesznek érte mindennap, csak éppen nem hangoztatják szüntelen, s nem úgy ébrednek reggelente, hogy megveregetik saját vállukat e tény tudata kapcsán. Éppen ezért felesleges még csak annak a gyanúját emlegetni is, hogy a függetlenség csakis rossz, valami elítélendő dolog. Hiszen ebben az esetben valóban felmerülhet a „diktatúra, elnémítás” lehetősége. Amennyiben azonban ezeket a felmerülő tényállásokat még papírra is vetjük – úgymond nevetve tagadunk – ez a gyanú úgymond bizonyossá is válhat.
Egy független értelmiségi kör – ebben az esetben a Napló Kör – vasárnap esti összejövetele valóban nem volt csoda abban az értelemben, ahogyan azt a Pannon RTV szerkesztője, Fehér Márta értelmezte. A mai világban, hiszen demokráciában élünk, az effajta véleménynyilvánítás valóban nem csoda. Nem is erre gondolt – az én olvasatomban – Tolnai Ottó Kossuth-díjas írónk, amikor azt a bizonyos csodát emlegette. Akik ott voltak, minden bizonnyal értették, mire gondolt Tolnai. Alapvető újságírói, etikai szabály viszont az is: nem írunk olyan eseményről, amelyen nem jelentünk meg.
Amennyiben viszont az embert ez a csoda nem érdekli, nem zavarja – miért is zavarná? –, illetve egyáltalán nem tartja csodának a történteket, s emellett esetleg még izgalmasnak, életképesnek sem, akkor szóra sem méltatja.
A csodákról eszembe jutott még az is, nem ártana ezekről a mi csodáinkról értekezni egy kicsit. Hiszen a csoda, definíciója szerint olyan esemény, amelyet nem tartunk lehetségesnek vagy valószínűnek tapasztalataink és ismereteink fényében.
Az én véleményem szerint – aztán jó lenne, ha még sokan, bármiféle oldal iránt elkötelezettek, szimpatizánsok, liberálisok, függetlenek, zöldek, kékek és lilák is elmondanák, számukra mi jelent csodát –, az én szemszögemből csodának minősülne, ha az előbb felsoroltak közül valóban mindenki elmondhatná a véleményét nyilvánosan. Bármiről. Csodának számítana az is, ha az emberek nem változtatnák meg életfilozófiájukat, véleményüket egyik pillanatról – na jó, néhány pillanatról – a másikra, például egykoron szocialistákból, hithű kommunistákból egy „nemzeti felébredést” követően nem válnának egy magyar nemzeti párt katonáivá.
S csoda lenne az is, ha a függetlenekre, másként gondolkodókra, egyáltalán gondolkodókra nem ellenségként tekintenének.
Csodák márpedig vannak. Hogy három napig tartanak?
Azért a három napért érdemes élni.
