A sikátorba érve elrakta a tamburáját. Bajt sejtető árnyékok lopakodtak utána, a romos épületek között pedig vörösen izzó szemek figyelték. Veszélyben van a béke és a jogállamiság. Még néhány lépés és nagy fekete terepjáró mögött végre felhúzhatja magára piros, kék és fehér színben pompázó, sárga csillagokkal díszített álruháját, eldobhatja görbebotját. Most már földre érhet a zuhanó repülő, jöhet a kismama a babakocsival, vagy az öreg nénike a szatyorral, mind megmenti őket, miközben átrendezi az arcát az alkoholbűztől gőzölgő, káromkodásokkal dobálózó, fiatal lánykákat fogdosó gonosznak.
Nehéz álruhás hősnek lenni. Ahhoz, hogy legyen magánélete, szükség van arra, hogy el tudjon vegyülni, le tudja venni az álruhát. Csak így mutatkozhat meg a különbség a munka és a hétköznap között. Így van ez Pókemberrel, Batmannel és Supermannel is. Nehogy lelepleződjön, amint civilben menti a népet, hiszen a média vérszagra gyűl. Kell egy civil munkahely, egy titkos személyazonosság. Ami az újságíró Supermannek a sötét keretes, béna szemüveg, a felsőbb körökből származó Batmannek a dúsgazdag agglegényszerep, vagy a szabadúszó fényképész Pókembernek a gátlásokkal küszködő kamaszélet, az a a Tamburamannek a parlament és a tambura. Meg a valóságshow-k. Valójában ez az álca. Ha rajta van, akár pucér is lehetne, mégis rejtve lenne. Senki sem hinné el, hogy szuperhős.
Hőstettei forrása nem csupán egy elvont eszmény, hanem a szenvedély és a fájdalom. Az európai értékrendet és jogállamiságot nélkülöző ország, amely szó szerint kiszipolyozza tartományát, a demokráciát felfalni készülő fasisztoid sovinizmus, a gyengébbik nem elleni erőszak és a családtagjainak szemében feltűnő könnyek ösztönzik. Ugyan az erkölcs, saját erkölcse szigorú szabályain belül küzd, mégsem a törvény betűje szerint. A becsületesség igazságot feltételez, ami azonban nem feltétlenül jelent törvényességet. Bár becsüli az életet, nem riad vissza attól, hogy fájdalmat és szenvedést okozzon azoknak, akik véleménye szerint rászolgáltak arra.
Így járt az iszákos kéjsóvár fővárosi szájkaratézó is. Hiába burkolózott alkoholmámorba, sértései és tettei célba értek. Atyai pofonok adták tudtára, hogy az illedelmes viselkedés nem fedi az üvöltözve dobált sértéseket és a fiatal leányzók zaklatását. A háttérből irányító (fő)gonosz viszont áthúzta Tamburaman számítását. Hiába tagadta szuperhős mivoltát, hiába állította, hogy semmi köze sincs az incidenshez, az autóbolond, munkát csak hírből ismerő fővárosi felfedte titkos személyazonosságát, sőt kijelentette, hogy Tamburaman egy népdal miatt bottal verte kupán, a szuperhős hűséges szolgái pedig ormótlanabb eszközöket is bevetettek. A nóta miatti bottal verés már nehezen lehet szabálysértés, hiszen titkos fegyver is lapulhat mögötte, sőt a közízlést is felháborította, hát fel kellett vállalni a kiosztott apai pofonokat, még ha azok véletlenül ökölbe szorított kézzel történtek is.
Ha valaki más, mondjuk egy fővárosi polgár tette volna ezt, az ellen nem indulna médialincs, hanem népdalokat költöttek volna róla és öreg bácsikák árulták volna az aranyozott ikonok mellett a portréját. Az amerikai kosárlabdázó egyetemista – meg még számtalan, kétes cselekedeteket elkövető személy – mintájára nemzeti hős lett volna, nem pedig mártír. A szuperhősnek azonban a mártírszerepet is el kell fogadnia, ha ugyanis elbukik, már csak így mutathat példát. Senki sem áll ki mellette, hiszen lényegéből fakadóan különbözik az átlagtól. Aki pedig hibázott, vétett a törvény ellen, az vallja be a bűnét és mondjon le, vállalja a következményeket. Ha minden politikus vagy (fő)gonosz így tenne, megtisztulna az ország. Erre azonban senki sem képes, a felelősséget nemhogy tagadják, hanem egyenesen másra hárítják. Ez ám a példamutatás. Na meg mi történne, ha mindenki magába nézne, és a bűnei terhe alatt erkölcsösen lépne tovább? Szinte üresen kongana a parlament, a vállalatok vezetők nélkül tengődnének, a szegény adózó polgárok kínkeservesen megkeresett dinárjai pedig gazdátlanul tengődnének az államkasszában. Ezt pedig egy magára valamit is adó (fő)gonosz sem engedheti, mint ahogy a szuperhősökhöz hasonlóan titkos személyiségének felfedését sem.
A szuperhősök ideje azonban nemhogy lejárt, hanem el sem jött. Fel kell végre fogni, hogy nem lehet európai értékekért harcolni pofonokkal, büntetlenül hazudni, majd bűnbánóan visszalépni, és ferdítéssel jólétet biztosítani, vagy szélkakas módjára bizalmat, sőt országot építeni. Felelősséget kell végre vállalni, hiszen a hétköznapi hősök korát éljük. Olyan hősökét, akiknek átlagfizetésen aluli bérekből kell nap mint nap megélniük, miközben keserűen tudomásul kell venniük, hogy minél több atyai pofont osztogató, zsebeket felmetsző személy van szabadon, annyival többen vagyunk mi, kizsebelt felpofozottak.
