Úgy emlékszem, több alkalommal is írtam angyalról történetet. Legalább kettőt fel tudok idézni, ha nem a címet, akkor egy-egy jelenetet, motívumot, a szövegírás pillanatait, ahogyan a hóka nap betüremkedett a szobámba.
Most is angyalról akarok írni, de ehhez szükségem volna a korábbi szövegekre, nehogy újra megírjam, aztán kiderüljön, hogy plagizálom magam, önnön szövegemhez nyúlva, vagy ami még rosszabb: becsapom az Olvasót, el akarva újra ugyanazt mondani. De mit is? Nincsenek meg a korábbi szövegek, nem őrzöm, nem tárolom a merevlemezen vagy kinyomtatva a fiókban. Elfordulok a mondataimtól. Csak az maradjon utánam, ami a könyveimben van.
Bár volt idő, amikor a könyvégetés merült föl magamban saját személyem kapcsán, mondom: ha elégetik a könyveimet, mert engem mégsem küldhetnek máglyára, akkor a bennük szereplő mondatok se maradnak fönt. Azonban vigaszként szolgált azokban az ínséges időkben, hogy a szerb nyelven megjelent regényeimnek nem szántak ilyen sorsot, amiként nekem sem. Mindig onnan jön a vigasz, ahonnan nem is várjuk. De hát sovány vigasz ez. Tudhatja mindenki, aki (belső) emigrációba vonult írók gondolatait olvasta valaha. Rodostótól Floridán át Bécs–Amerika érintésével Budapestig.
Ha nincs egy Kör, ahová az ember tartozik, akkor úgy járhat, mint a száz éve született Örkény sebészorvos hőse, aki, miután az apostoli kinézetű betegétől egy termokoksz kályhát kapott ajándékba, ráérzett arra az alapvető igazságra, hogy az ember melegségre vágyik. Tartozni valahová, valamilyen körhöz. Fiatalnak, vénnek ez egyaránt fontos.
Emlékszem, amikor még fiatal voltam, ezt annyira fontosnak tartottam, hogy az egyik angyalos történetem ennek szenteltem, egy szalvétás angyalról írva. Ezt gugliztam ki a nevem mögé beírt szó segítségével. Így: Kozma Léni + angyal.
Ki is nyomtattam, nehogy ebben a készülő szövegben ugyanazok a mondatok jussanak az eszembe, mint abban a távoli, évtizedekkel (másfél) ezelőtti szövegben. Olvasás közben rájöttem, hogy ez a veszély nem fenyeget, mert időközben kiiratkoztam/kiírtak onnan. Ami nagyon is rendben van, én is jól érzem magam. Bár megvallom, voltak pillanatok, amikor nehezemre esett nem szólni vissza, de hát, ahogy Anyám mondja, az angyali jó természetemmel nem lehet mit tenni. Képtelen vagyok a szembefordulásra, vitára, érvelni se szoktam, odébb somfordálok csak. Hiába magyaráznám, hogy nekem nagyon is megfelel így, szemlélem a megmondókat, a véleményformálókat, az éceszgébereket, akiknek egy élet se elég ahhoz, hogy kiadják magukból azt a rengeteg tudást, ötletet, ami az ébredés és elalvás pillanata közt nap mint nap felhalmozódik bennünk. Azt nagyon sajnálom, hogy a múló évek folyamán ennyire elsodródtam azoktól a nagyszerű emberektől, akik minden időben és minden pillanatban jól tudnak fordulni, véleményt formálni. Valahogy mindig elég okosak ehhez.
Nem tudom, maguk megfigyelték-e már ezt.
Én megfigyeltem.
Mondtam is Anyámnak, hogy még sincsen rendjén, hogy harminc munkaévvel – megszakítva három azonnali hatályú fölmondással – a hátam mögött, amiben nemcsak a megírt és megjelent könyvek vannak benne, hanem a ledolgozott munkaidő is, amiből a számlákat fizettem, szóval nincsen rendjén, mondtam Anyámnak, hogy ennyi ledolgozott év után még annyi eszem se legyen, hogy az éceszgéberek melletti macskaasztalhoz ülhessek.
Mert nemcsak angyali jó a természeted, hanem makacs is egyben, válaszolja Anyám, amolyan elvi ember vagy. Az elvi emberek pedig előbb-utóbb a híd alatt végzik, jobb, ha tőlem tudod. Temesd el Nyírőt vagy hantold ki. Harmadik út nincs.
Attól tartok, ahhoz, amire én vágyom, az, hogy odaülhessek a macskaasztalhoz, olyan fajta ész kell, amire a nagy magyar író azt mondja: a kevesebb néha több.
Másfelől a küldetéstudatos Körhöz se ülhetek oda, akik „a dementiás magyar nép fölött a tudatot újraszőni, s e tudat újraszövésében az európai gondolkodásnak, öntudatnak is helyet adni” szeretnének. A kiválasztottak, vagy mifélék, nem pontosan értem, fiatalok és vének, de főleg vének vannak köztük.
Nekem is tartoznom volna jó valahová, ilyenkor, hogy közeledik a karácsony, a szeretet ünnepe, pillanatokra az is fölmerül bennem, hogy tán azoknak a véneknek kellene vetnem a hátam, kik a tudatot akarják újraszőni, kik életüket áldozták fel szent nemzetünk oltárán. Ezt a végső áldozatot folyamatosan is képesek alkalmazni, akár évtizedeken át.
Nem tudom, maguk megfigyelték-e már ezt.
Én megfigyeltem.
Mondtam is Anyámnak, akkora bennem mostanság a magány, hogy akár azon véneknek vetném a hátam, kik…
De közbevágott, mondván, ezt már végképp hallani sem akarja, angyali (mulya) természetre még csak-csak van magyarázat, azt, hogy valaki elvi ember, még csak-csak túl lehet élni, de ha a nemzetmentésbe belevénülteknek akarom vetni a hátam, akkor kitagadnak.
És elküldtek halért.
Amíg a halért sorakoztam, a gubát is megrendeltem, mert mifelénk úgy van, hogy egymás mellett sorakoznak ezek a kis üzletek, a pék, a halas és a trafikos. Tehát újságot is vettem.
Hazafelé azon gondolkodtam, melyik lehetett a másik, szintén angyalról szóló szövegem, jó volna előtalálni, nehogy a folytatásban azt találjam megírni. Motoszkált a fejemben egy részlet, „kenyérhordó fiúk fáradtságtól kicsorduló nyálán járunk. Talpunk alatt emlékművek.” Ezt a dédapám kapcsán írtam, akinek a Nagypostánál (rendes nyelven: Főposta) péksége volt, amíg el nem itta, onnan szaladtak százfelé az inasok. Talán a dédanyám lehetett abban a történetben az angyal? „És ha nem volna ilyen hatalmas a testem, tán föl is tudnék repülni, sárga hajam úszna a szélben, olyan volnék, akár egy aranysárkány, vagy tán, mint egy hatszárnyú angyal: szeráf.” Beírtam a gugliba, hogy Kozma Léni + szeráf.
Így lett meg a második angyalos történetem, ami később íródott, mint a szalvétás angyalról szóló – akkor már nem vágyódtam egyetlen Körbe sem, de annál nagyobb volt bennem a lila fájdalom, akár egy bántalmazott nő, olyan volt a lelkem: „…”
Miután átolvastam, rájöttem, hogy kár volt izgulnom, nekem már nem jutnának ilyen mondatok az eszembe. Nem írnám meg újra a szeráfi történetet.
A család régmúlt története, amibe akkor sikerült belebújnom, mára elhalványult, helyébe ez a sokkal érdesebb került, amiben halért küldenek.
Nincsenek már szeráfi történetek, aranysárkány nosztalgia-buli.
Csak a hal van.
Harmadik út tehát nincs? Kérdezte hirtelen Apám.
Nincs, feleli Anyám, te is olyan vagy, mint a Léni, hol erre mennél, hol oda ülnél, járkálnátok, mint a megboldogult író hamvai a miniszteri táskában (azt nem tudom, szabad-e írni, miként zsidóban a fájdalom, de Anyám ezt mondta), a lényegről meg képesek volnátok elfeledkezni: a halról.
Volt ebben a felcsattanásban valami megnyugtató. Amikor már minden angyalnak letörték a szárnyát, a hal még mindig megmarad.
