Illusztráció (fotó: Gergely József)
Aki akar, dolgozhat, mert munka mindig van, az már más kérdés, hogy van-e egyáltalán értelme, vagyis fizetnek-e érte. Egyes üzletek ajtajára folyamatosan ki van függesztve a „kereskedőt keresünk” felirat, és valljuk be, ez már ránézésre sem kecsegtet semmi jóval: ahol állandóan alkalmazottat keresnek, ott biztos gond van a fizetések és a bejelentések körül.
Hogy ne csak nagy általánosságokban beszéljünk, felkerestünk néhány olyan személyt, aki már több zentai privát vállalatot is megjárt, és arra kértük őket, meséljenek a munkakörülményekről, a gazdák alkalmazottakhoz való viszonyáról, a fizetésekről.
Hogy senkit se vádoljunk, és az elmondottakért senkire ne mutogassanak, egyetlen vállalatot és egyetlen beszélgetőtársunkat sem nevezzük meg.
Azt rögtön az elején leszögezhetjük, hogy cikkünk nem a privát vállalkozók lejáratására íródott, de nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy egyes munkaadók visszaélnek hatalmukkal, és azzal a helyzettel, hogy egy munkás helyére azonnal találnak másik kettőt.
– Nem lehet minden magánvállakozót egy kategóriába sorolni, én az egyik helyen sokáig elégedett voltam – vallja egy anyuka –, megszoktuk, hogy a szombat és a vasárnap is munkanap volt, de a fizetést mindig időben kaptuk, és jobban is fizetett a többi munkaadónál. A probléma akkor kezdődött, amikor a gyermekem lebetegedett, kórházba került, és nekem is vele kellett mennem. Hiába voltam előtte mindig szorgalmas, hiába értem oda mindig időben, ebben a nehéz helyzetben egyik napról a másikra felmondott. A következő munkaadómnál órabérre dolgoztam, napi 700–800 dinárt tudtam megkeresni, és a főnök egy dinárral nem adott többet. Azon a helyen fizetett évi szabadság nem volt, ha valakinek szabadság kellett, elmehetett, de arra az időszakra nem járt pénz – mesélte az asszony.
– Én másfél év alatt három pékséget is megjártam, de csak az egyikben voltam bejelentve, a másik kettőben feketén dolgoztattak. Az ellenőrök ezt mind tudták, de lefizették őket, így hallgattak. Azokon a helyeken, ahol nem jelentettek be, szinte könyörögnöm kellett a fizetésért, ami természetesen jóval a minimálbér alatt volt. Egyik helyen a gazda esténként annyi pénzt vett ki a kasszából kocsmázásra, mint amennyi az én fél fizetésem volt, de ha kértem a béremet, leginkább azt kaptam, hogy most nincs, vagy vegyél ki 1000–2000 dinárt a kasszából. De ezt mindig olyan hangsúllyal mondta, mintha könyöradományt osztott volna. Ezeknél a cégeknél a család az utolsó helyre szorult vissza, szerintük a munka az első és egyetlen dolog a világon. Szinte ki is nevetnek bennünket, amiért mindenszentekkor virágot viszünk a temetőbe, vagy hogy ilyen nagy lelkesedéssel készülünk a karácsonyra, a húsvétra. A munkaadóim a betegség szót nem ismerték, elvárták, hogy negyven fokos lázzal a pult mögött álljak. Ezt addig csináltam, míg tüdőgyulladást nem kaptam, és az orvos azt nem mondta, hogy ha megtudja, hogy bemegyek dolgozni, beutal a kórházba. A pékségben persze a betegségemet színészkedésnek titulálták, és attól függetlenül, hogy feketén dolgoztattak, a betegszabadság megnyitásáról szóló papírt követelték. Tíz napig nem mentem dolgozni. Amikor valamennyire meggyógyultam, jelentkeztem, hogy másnap kezdenék, de nem vett vissza. Heteken keresztül azzal áltatott, hogy majd szól, mikor menjek, de nem hívott többet, másoknak azt hazudta, azért nem alkalmaz már, mert nem szerettek a kuncsaftok. – ecsetelte egy kétgyermekes anyuka.
Sok a munkanélküli, a munkaadók gyakran visszaélnek hatalmukkal (fotó: Horváth Ágnes)
– Nálunk a vegyeskereskedésben mindent munkát a nőknek kell elvégezniük, legyen szó nehéz fizikai munkáról, takarításról, vagy bármi másról. Heti egy szabadnap jár, és hat–hét vasárnapot is le kell dolgozni ahhoz, hogy végre legyen egy szabad vasárnapja az embernek. Ünnep nincs, kivéve a január elsejét. Fűtés nincs, a gazda szerint elég az a meleg, amit a gépek adnak magukból. Leülni egy percre sem lehet, ha nincs vásárló, pakolni, takarítani, rakodni kell, esetleg utcát söpörni. Az évi szabadság idején kevesebb a fizetés, betegszabadság nincs. Ha valaki mégis megbetegedne, az évi szabadságát kell kihasználnia. Dolgozott ott már mindenki lázasan, kezdődő tüdőgyulladással. A minimálbért teljesen felesleges meghatároznia meg korrigálnia a kormánynak, a munkaadókat úgysem érdekli, annyit adnak, amennyit nem szégyellnek. Mi is a minimálbér alatt keresünk, de természetesen aláíratják velünk, hogy megkapjuk a minimálbért, aztán meg borítékban annyit adnak, amennyiben megegyeztünk – hallottuk egy kereskedőtől.
Biztosan vannak ellenpéldák is, de akinek nem inge, ne vegye magára.
