A bábok társaságában
Egy éve nyugdíjas, a napokban átvette a Szabadkai Nemzetközi Gyermekfesztivál életműdíját, Tóth Irén nagybecskereki színművésznő mégis inkább előre tekint, mint hátra. A helybeli Madách Amatőrszínházban 25 évet, az országos hírű nagybecskereki bábszínházban pedig 38 és fél évet töltött. Játszott, rendezett, tanított. Volt Laura Tennessee Williams Üvegfigurák című drámájában, Petronella a Dundo Marojeban, játszott Momo Kapor Víkend végén című színjátékában, Agatha Christie Egérfogójában…
Évente négy-öt magyar, szerb vagy éppen szlovák nyelvű bemutatója volt. Pályafutása a nyugdíjaztatással formálisan ugyan véget ért, de küldetése még nem. Mostanában többet tanít, de az újabb bemutatókról nem mondott le. De a legfontosabb az, hogy nem bánta meg, hogy a vegyészet helyett a világot jelentő deszkákat választotta. Továbbra is örömmel teszi azt, amit a hetvenes évek elején elkezdett. Nem véletlen, hogy ebben nagy támasza a családja, hiszen férje, Tóth Eduárd a Madách Amatőrszínház műszaki munkatársa, lányuk, Edith pedig az újvidéki Művészeti Akadémián diplomázott és tíz éve a nagybecskereki Toša Jovanović Népszínház művésznője.
– Munkanélküli vegyészmérnökként, bátyám, Sándor csalogatott a Madáchba, ahol gyorsan megszerettették velem a színjátszást. Egy múlva pedig Ormai Mária beavatott a bábművészet titkaiba. Ettől kezdve párhuzamosan dolgoztam mindkét színházban. Közben két évadot dolgoztam az Újvidéki Színházban is. A Madách volt az első szerelmem, közben a bábművészet is vonzott. Aztán, amikor elkezdtem rendezéssel is foglalkozni a bábszínpadon, valamiről le kellett mondani. Még mindig követem a Madáchot, ismerem a mostani fiatal gárdát, és soha sem lehet tudni. Nyugdíjas vagyok, jobban ráérek. Talán még visszatérek valamelyik előadásban, színészként vagy rendezőként. De a bábművészet az életem része. A bábok világa az én világom. Ebből pedig nem lehet kilépni. Még a nyugdíj után sem. Nagyon szeretem azt, amit eddig csináltam és a jövőben is szeretném tenni. Egy percre sem bántam meg, hogy nem vegyészmérnökként dolgoztam, hiszen a fél világot bejártam, sok embert megismertem, számtalan gyönyörű pillanatot megéltem a színpadon.
Ön a legtöbbet díjazott bábos hazánkban. Mint hallottuk, a Szabadkán kapott elismerés immár a negyvenedik díja. Az életműdíj átvétele után másként látja-e a világot?
– Nagyon elfoglalt színész voltam, mivel párhuzamosan két színpadon és több nyelven játszottam. Eddig nem is volt nagyon időm visszatekinteni. Most, a díj után gondoltam csak: Vajon megérdemlem-e én azt vagy nem? Megvallom, nagyon jólesik, hogy egy nemzetközi zsűri is értékelte a munkámat.
Rendezőként is szerencsét próbált és nem is akárhogy.
– Amikor úgy éreztem, hogy számomra már nincs kihívás, Srboljub Stanković rendezőnek és Vladimir Grubanovnak, a bábszínház igazgatójának a biztatására kezdtem el rendezni, 15 évvel ezelőtt. Az első rendezésem a Kis hercegnő című előadás volt, amely a kotori nemzetközi fesztivál legjobb előadása lett, színészi díjat is kapott, én pedig megkaptam a legjobb rendezőnek járó díjat.
Sokévi tapasztalatának köszönve pedagógusként is dolgozik. A bábművészet oktatására nagy szükség van, mert hivatalos iskoláztatás nálunk továbbra sincs.
– Foglalkoztam a legkisebbekkel, szemináriumokat tartottam az óvónőknek, a magyarországi Kisvárdán is tartottam szemináriumot kárpátaljai óvónőknek, előadtam a cetinjei Művészeti Akadémián. Az elmúlt két évben pedig az eszéki Művészeti Akadémián tanítom a bábművészetet. Nem hittem volna, hogy megérem a nyugdíjat anélkül, hogy egyetlen generáció is kikerülne a bábművészeti iskolából. Továbbra sincsenek, akik tudnak bábszínműveket írni, dramaturgok, bábszínészek, rendezők, díszlettervezők. Éppen ezért tizenkét évvel ezelőtt néhányan egy bábművészeti stúdiót nyitottunk. Ennek a kisiskolának a nyolc végzőse jelenleg a nagybecskereki bábszínház élcsapata.
Van-e jövője a bábszínháznak a számítógépek világában?
– Örömmel mondhatom, hogy legalábbis itt, Nagybecskereken mindig volt és most is van közönsége a bábszínháznak. A városban még él a bábművészet hagyománya, amit elsősorban a szülők nevelnek a gyerekekbe. A városnak van kétnyelvű nagyszínpada , kétnyelvű bábszínpada és egy gyönyörű színháza, amelybe már belépve is megilletődik az ember. Persze a bábszínháznak is alkalmazkodnia kell a mai korhoz, de csakis úgy, hogy a gyerek innen csak jót vigyen magával, érzelmekkel telítődve hagyja el a termet. Sajnos, a gazdasági válság negatív hatását elsők között a kultúra érezte meg, a bábszínházak pedig a fennmaradásért küzdenek. Pedig a mostani helyzetben is nagy szükség van rájuk.
