Naponta többször is kijár a tanyájára. Amikor kedden odaérkezett, észrevette, hogy nincs meg a táskája, amelyet mindig magánál tart, s amelyben a személyes dokumentumait és a pénzét szokta tartani. Előbb azt hitte, hogy otthon felejtette, de amikor a háziak sem találták, kiverte a veríték, hiszen a táskában az igazolványán és a jogosítványán kívül 600 euró és 18 ezer dinár is volt. Hazafelé menet az út szélét fürkészte, abban reménykedve, hogy talán megpillantja az elveszett holmikat. Időközben a muzslyai otthonában megszólalt a telefon, amelyet a veje, Róbert vett fel. A telefonáló azt kérdezte, hogy Müller János számát hívta-e. Amikor ezt megerősítették, az ismeretlen hang azt mondta, hogy megtalálta János táskáját, és meghagyta a címet, amelyen átveheti azt. János és Róbert azon nyomban felkeresték a megadott címet a nagybecskereki Dohánygyár lakótelepen. Bemutatkoztak egymásnak, János pedig átvette a táskát, amelyben minden rendben talált. Fel is kínált a becsületes megtalálónak 100 eurót, de az elutasította az ajándékot. Csupán annyit mondott: a legfontosabb az, hogy a táska visszakerült a tulajdonosához. Amikor a foglalkozása felől érdeklődött, azt válaszolta, hogy a rendőrségen dolgozik. János csak az egyik udvarban tartózkodó gyerektől tudta meg, hogy a becsületes megtaláló nem más, mint Bojan Marković, Nagybecskerek rendőrfőnöke. A táskát horgászásra menet találta meg. Az esethez nem fűzött kommentárt, de megerősítette a történteket.
Később az is kiderült, hogy az elveszett pénzt János Németországban élő testvére küldte, hogy azon vásároljon neki egy masszázsszéket.
