Benczéék gyára
– Most érzem át igazán, hogy mit jelentett az, amikor négy generáció épít valamit, aztán szerdán azt mondják nekik, hogy péntektől már nem az övéké – mondja Bencze Tibor, a nagybecskereki Bencze Antal és fia bútorgyár örököse
Idén 150 éve annak, hogy Bencze Antal Nagybecskereken megalapította asztalosműhelyét, amely később európai hírű bútorgyárrá terebélyesedett. Százhúsz évig folyamatosan dolgozott és kimagasló helyet érdemelt ki magának Vajdaság iparának történelmében. Sajnos ma nincs, aki megemlékezne a jubileumról, hisz a gyárat konfiskálták, majd beolvasztották a Žarko Zrenjanin bútorgyárba, amely úgyszintén megszűnt létezni. Mint ahogyan Nagybecskereken a bútorgyártás meg minden egyéb is.
„Nem ezt a romhalmazt vették el tőlünk”
Bencze Antal kárpitos volt, és 1861-ben, a mai Dušan cár utca 25. szám alatti házban indította el asztalosműhelyét. Szorgalma, vállalkozói szelleme és külföldi tapasztalatai által vezérelve korszerű gépeket vásárolt, jó mestereket képezett ki és termékei csakhamar eljutottak a környező országokba. Miután üzemi balesetben elvesztette jobb karját, fia, Miksa folytatta elképzeléseinek a megvalósítását, neki a szervezés maradt.
1902-ben bútorszalont nyitnak, 1908-ban pedig létrehozzák Nagybecskerek főutcájának első korszerű kereskedelmi létesítményét, amely Bencze-házként lett ismert. Az épület áruház, kiállítócsarnok és lerakat volt. Termeit művelődési jellegű rendezvények megvalósítására bocsátották. Ebben a házban rendszeresek voltak a képzőművészeti tárlatok és hangversenyek. Az áruházban pedig szívesen vásároltak Nagybecskerek és környékének a polgárai, hiszen minőségi bútorokban válogathattak. 1909-ben megvásárolják a Gimnázium utca és a Béga közötti telket, ahol felépül az új gyárépület. A Bencze és fia bútorgyár fénykorát a harmincas években élte, amikor díjakat nyertek az európai fővárosokban megrendezett szalonokon (London, Párizs, Brüsszel). Megkezdték a bútorok sorozatgyártását különböző vevőkategóriáknak. Abban az időben három szobára való bútort gyártottak naponta, azaz évente ezer garnitúrát. A gyárban kapott mesterlevélnek súlya volt, kiváló asztalosok korosztályait nevelték ki. Ebben az időben a Bencze család harmadik korosztályának, Zoltánnak és Attilának is hathatós szerep jut. Aztán a II. világháború után, 1946-ban, a negyedik generáció színre lépése körüli időben konfiskálták a gyárat.
A napokban hazalátogatott Bencze Tibor, a Bencze Antal és fia bútorgyár örököse, aki a hetvenes évek elején ment Németországba. És ott is maradt. Előtte építészmérnöki munkáiért kétszer kapott Borba-díjat, a törökbecsei ifjúsági otthon tervezéséért és a kész elemekből álló óvodaépület tervéért. Ő tervezte a szkopjei földrengés áldozatainak az emlékművét is. A nagybecskereki Ifjúsági Otthon általa készített tervét is díjazták, később mégsem az ő munkája alapján építkeztek. Németországban a müncheni olimpiai stadionon dolgozott, majd pedig az egykori keletnémet kórházak felújítását végző tervezőirodában, 25 évig. München keleti felében él („mert közelebb van Becskerekhez”) a feleségével, akit ott ismert meg. Temesvári sváb lány. Hát ugye a Béga… („mert akkor még Béga is volt”). Fia orvos, lánya pedagógus.
Most próbál eligazodni a szerbiai visszaszármaztatás útvesztőjében. A Váradyék ügyvédi irodájában kezelt, több kilónyi papírral szeretne sikeresen sáfárkodni – visszakapni azt, amit családjától elvettek. Vagy legalább annak egy részét. Elsősorban a Gimnázium u. 8. szám alatti gyárépületért és a Bencze-házért (ma Simpo áruház) remél kártérítést. A szükséges kataszteri dokumentumokat benyújtotta.
A Bencze-ház
– A papírokat nézegetve most értettem meg, hogy érzelmileg mit jelentett az, amikor négy generáció gyűjt és épít valamit, aztán jön valamilyen hatalom, mindegy, hogy hívják, és azt mondják szerdán, hogy péntektől már nem a tied. Az eljárásban volt cinizmus is: meghagytak egy gyalupadot, „hogy legyen mivel újrakezdeni”. A végzésben pedig többek között azt írja, hogy „Mikša Bence kapitalist bez zanimanja” holott ő kárpitos és asztalos volt. Apám, Zoltán ott maradt dolgozni a saját gyárában. Azt mondta, azért, mert a munkások viszonyulása iránta nem változott és épp olyan tisztelettel beszéltek vele, mint azelőtt. Közben otthon, az akkor 81 éves beteg nagyapám előtt titkolták a konfiskálás tényét, mondja Bencze Tibor.
A Bencze család példája mutatja, hogy a kapitalisták nem a „munkásosztály kizsákmányolói voltak”, mint ahogy azt tanultuk. A család mind a négy korosztálya kitanulta a szakmát (egyéb iskoláik is voltak), látástól vakulásig dolgoztak („a rend pénzbe kerül, a rendetlenség még többe”), megélhetést, biztonságot nyújtottak 250 családnak. Náluk dolgoztak asztalosaik fiai is, az itt megszerzett diploma pedig jó ajánlólevél volt. Benczéék a pénzüket nem a párizsi kaszinóba vagy valamelyik svájci bankba vitték. Számukra az volt a legfontosabb, hogy a gyár dolgozzon, és elégedettek legyenek nemcsak a vevők („a rossz árut csak egyszer lehet eladni”), hanem a munkások is. Az adót fizették („mert iskolák és utak kellenek”), állami támogatás viszont nem kellett nekik az „új munkahelyek teremtésére”. Ebben (is) különböztek a most nálunk egzisztáló „kapitalistáktól”.
